Beszédes múlt

A Szovejtunióba hurcolt foglyok emlékére állítandó emlékmű szükségességét a harmadik és egyben utolsó nyilvános pódiumbeszélgetés is megerősítette, amelyre 2016. március 21-én 14 órakor került sor az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő Magyary termében.

 

A beszélgetés résztvevői ezúttal Galgóczy Árpád (Gulág-túlélő, író, műfordító), Nanovfszky György (egykori moszkvai és szingapúri nagykövet), dr. Romics Imre (Semmelweis díjas professzor), dr. Horváth Attila (jogtörténész), Pregitzer Fruzsina (színművész), Rajcsányi Gellért (Mandiner főszerkesztő-helyettes), Kő András (közíró, újságíró) és Soós Viktor Attila (egyháztörténész) voltak. A beszélgetést dr. Kovács Emőke történész, a Gulág Programiroda szakmai vezetője moderálta.

 

 

 

 

Ismét egyöntetű véleményként fogalmazódott meg, minden résztvevő részéről, hogy a Gulág-Gupvi táborok poklát megjáró áldozatok emlékének méltó felületet biztosító emlékműre szükség van. Megléte elősegítené a Gulág-témakör megfelelő feldolgozását, valamint hozzájárulna, hogy a társadalmi emlékezetben megfelelő helyre kerüljön a történelemnek ez az elhallgatott, jókora része – világított rá dr. Kovács Emőke. Ezáltal az emlékmű nemcsak a megemlékezés és a kegyelet lerovásának helyévé válhatna, hanem szimbolikus szerepet is betöltene. Tirts Tamás, az EMET főigazgató-helyettese nyitóbeszédében kiemelte, hogy fontos a méltó és korrekt emlékezetpolitika, amelyre sokáig nem volt lehetőség.

 

 

 

 

Galgóczy Árpád túlélőként a figuratív ábrázolásmód mellett tette le a voksát, valamint az emlékmű helyének megfelelő kiválasztását hangsúlyozta, amelyről még mindig nem sikerült egységesen állást foglalni, hiszen „a szív azt dik­tál­ja, hogy a Szabadság té­ren le­gyen, az ész vi­szont azt, hogy ne” – mondta Kő András újságíró, sokak gondolatát megfogalmazva ezzel. Egyúttal hangot adott annak a meggyőződésének, mely szerint a Gulág-Gupvi téma, 1956-tal együtt, nem kap kellő, és megfelelő figyelmet a mai magyar média részéről. Ezen az állapoton feltétlenül javítani kell.

 

 

 

 

Rajcsányi Gellért, a fiatal generációt képviselő újságíró arra hívta fel a figyelmet, hogy a felállítandó emlékműnek értékállónak is kell lennie, olyannak, ami nem csak a ma igényét elégíti ki, de a jövő évszázadban is ugyanolyan jelentőséggel bír majd, mint most. Hangsúlyozta: a fiatal generációhoz ma már máshogy jut el az információ, mint akár 10-15 évvel ezelőtt, és éppen emiatt nagyon fontos a családon belüli ismeretátadás, a személyes történetek továbbmesélése. Ugyanerre a gondolatra erősített rá Pregitzer Fruzsina színművésznő, akinek az édesapját 16 évesen hurcolták el, és 8 évet töltött szovjet kényszermunkatáborban.

 

 

 

Horváth Attila arra hívta fel a figyelmet, hogy számos nemzetközi jogi egyezményt megsértettek 1945 után, amelyekről azóta sem beszél senki. Ez a tény szintén indokolttá teszi egy központi emlékmű felépítését, hiszen figyelemfelkeltő: a szovjetek által elkövetett jogtalan elhurcolások jóvátételt követelnek az áldozatok számára, egyúttal tudatosítani kell a hazai és a nemzetközi köztudatban a megszálló hatalmat képviselő, diktatúra által vezényelt-hajszolt hadsereg által elkövetett bűncselekményeket.

 

 

 

 

Soós Viktor Attila éppen azt a területet világította meg, amelyről csak igen kevés szó esik: az egyházakat, felekezeteket ért jogfosztások, atrocitások. Ezekről úgyszintén fontos beszélni, hiszen azok nem szakíthatók ki a társadalom testéből. Szerinte a Szabadság tér, mint a felállítandó emlékmű helyszíne nem válhat vita tárgyává. Viszont lényeges pont, hogy ne a „ki mit szól majd” típusú fontolgatás, hanem a belső meggyőződés, az önálló ítéletalkotás alapján szülessen felelős döntés az emlékműről.

 

 

 

 

Nanovfszky György egykori nagykövet ugyanakkor elmondta: az oroszok álláspontja is árnyaltabb manapság a Gulág történetével kapcsolatban. Mivel az oroszok közül is sokakat hurcoltak el Gulágra, ezért akár rokonszenvet is érezhettek a magyar szabadságküzdelmekkel. A rendszerváltás után Moszkvába kerülő nagykövet annak idején végiglátogatta a Gulág-Gupvi táborokat, és több Gulágot megjárt emberrel is személyesen találkozott, beszélgetett.

 

 

 

Romics Imre professzor, aki az egész Kárpát-medencét végigjárta történelmi útjai során, szintén kiemelte a központi emlékmű fontosságát, de megjegyezte: mellette ugyanilyen hangsúlyt kell fektetni a határon túli magyar területekről elhurcoltakra is, hiszen az áldozatok jelentős hányada közülük került ki. Ehhez fűződően dr. Kovács Emőke elmondta, hogy az Emlékév keretein belül rengeteg határon túli program szerepel, amelyek keretén belül emlékhelyek is létesülnek majd.

 

 

 

 

Az Emlékévhez kapcsolódó eseményeket koordináló Gulág Emlékbizottság a vitát már korábban kezdeményezte, a hétfő délutáni utolsó nyilvános beszélgetés ennek az előkészületi folyamatnak a lezárása volt. A nemzeti közmegegyezés alapján tehát elmondható, hogy a szovjet megszállás áldozatainak emlékére állítandó központi emlékmű felállítására társadalmi igény van, megvalósulása pedig az Emlékév végéig történjen meg.