Az elhallgatott történelem nyomában - A kárpátaljai Visken
Az ELHALLGATOTT TÖRTÉNELEM NYOMÁBAN címmel több napos kárpátaljai szakmai tanulmányúton és kegyeleti zarándoklaton vett részt a tematikus útra szerveződött közel 60 fős kecskeméti csoport. Közel 2000 km-es útjuk során számos helyen tartottak megemlékezést és koszorúzást a diktatúrák áldozatainak emlékére. Az utazás az üldözöttek emlékéve alkalmából a GULAG Emlékbizottság és a Honismereti Egyesület támogatásával jöhetett létre. A csoport vezetője Székelyné Kőrösi Ilona történész főmuzeológus, a Kecskeméti Katona József Múzeum gyűjteményvezetője és a Bács-Kiskun Megyei Honismereti Egyesület elnöke volt.
Az út egyik fontos állomása volt Visk, az egykori koronaváros, a Felső-Tiszavidék jelentős magyarlakta települése, amely az ukrán-román határ mentén, a Tisza partjánál fekszik. Nevezetességei közé tartozik festett mennyezetű erődített református temploma, tájháza, és újabban a falusi turizmus. Itt született és élt a kárpátaljai magyarság számos kiváló személyisége.
Visken 1944. október 23-án vette át a hatalmat a szovjet katonaság. A megtorlás a magyar férfiak deportálásával kezdődött. 1944. november 27-én 308 férfit hurcoltak el háromnapos málenkij robotra, akik a zuhogó esőben előbb Husztig, majd onnan Szolyváig gyalogoltak. Többen már ott meghaltak közülük, százan soha nem tértek haza. Később száz viski magyar fiút vittek el az "Újjáépítjük Donbászt" program keretében a Szovjetunió távoli szénbányáiba. 1950-ben az elhurcoltak között volt Furgon Pál református lelkész is, aki bírálta az erőszakos kolhozosítást.
A viskiek szenvedéstörténetére a református templom falkerítésén elhelyezett márványtábla és Balázs István fafaragó munkái emlékeztetnek. A kegyeleti út résztvevői itt is tartottak megemlékezést. Székelyné Kőrösi Ilona a diktatúra éveinek fontos adatai után Czébely Lajos viski helytörténészt idézte: "a helyiek próbálták az elhurcoltakat kiszabadítani, a szovjetek által megbízott akkori községi vezető igazolta, hogy egyikük sem banditak, mégsem engedték el őket. A viski polgárokban jó ideig fel sem merült a gyanú, hogy a szovjetek szándékosan vitték halálba a nem szláv őslakosokat.
Varga István rövid beszéddel emlékezett: Ismét fekete márványtábla előtt állunk, hogy emlékezzünk és fejet hajtsunk a mártírok emléke előtt. Pontosan száz név olvasható ezen a fekete táblán. Annak a száz embernek a neve, aki háromszáz Viskről elhurcolt férfi közül nem élte túl a "málenkij robotot". Meghatottan állunk és tisztelgünk, mert sokáig ezt sem tehettük meg. Nem tudhattuk, és nem beszélhettünk róla, hogy sok százan, sok ezren szenvedtek a sztálini terror idején munkatáborokban, családjuktól, szeretteiktől elszakítva. Katolikusok, reformátusok, görögkatolikusok, vagy zsidók: egyetlen bűnük az volt, hogy magyarnak születtek és nem tagadták meg soha magyarságukat. Reményik Sándor Isten című versével emlékszem rájuk. Ez a vers talán az elkeseredett ember Teremtővel való dacos szembefordulása mellett az örök reményt és Istenben való hitet is kifejezi.
Reményik Sándor: Isten (részlet)
Uram, olyan egyforma minden szolgád,
És olyan egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.
A megemlékezés során elhangzott műsorban az útitársak közül Popovics Zsuzsa énekelt, Szabó Katalin pedig Antalfy István kecskeméti költő Otthon volnék című versét mondta el. A koszorúzást követően a résztvevők – tekintettel a helyszínre – a 42. zsoltár eléneklésével zárták az ünnepséget.
Fotók:
Szórád Péter
Székely Gábor
Székely György