2015 januárjában a Kormány – a Kárpát-medencében élők 1944–45-ben kezdődő, a Szovjetunióba kényszermunkára történő internálásának 70. évfordulójáról történő méltó megemlékezés céljából – a 2015. évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította.
A Gulág Emlékbizottság a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából létrehozott testület. Az Emlékbizottság 2015. február 23-án tartotta meg alakuló ülését Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere elnöklésével. A testület feladata, az emlékévhez kapcsolódó események és programok véleményezése és koordinálása.
A Gulág betűszó az orosz Glavnoje upravlenyije lagerej (Táborok Főigazgatósága) kifejezés rövidítése és a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatáborrendszert jelenti. Az egész országban kialakított táborokban a sztálini politika bel- és külföldi ellenzőit, hadifoglyokat, illetve egyéb okokból elhurcoltakat kemény fizikai munkára fogták, napi 10-12 órát dolgoztatták őket, miközben élelem- és egészségügyi ellátásukról alig gondoskodtak.
A szovjet hadifogságba esett mintegy 500 ezer magyar katona és a polgári internáltak többsége az 1939-ben létrehozott GUPVI (Hadifogoly- és Internálótáborok Főigazgatósága), vagyis a hadifoglyok és internáltak táborhálózatába került.
A legfontosabb különbség a lágerlakók odakerülése között volt. A GUPVI lágerek lakóit tömegesen hurcolták el, lényegtelennek tartva azok személyes kilétét, s szinte csak egy dolgot szem előtt tartva, hogy a tervezett létszám meglegyen, illetve az adott társadalmi csoportot úgymond „izolálják”, azaz lágerekbe zárják. A GULAG lágerek lakóit viszont egyenként, személyre szóló, többnyire koholt vádakra alapozott ítéletek alapján hurcolták el szigorú őrizet alatt a szovjetunióbeli büntetőlágerekbe. További lényeges különbségek voltak a lágerlakók ellátása és a lágereknek a Szovjetunión belüli elhelyezkedése között. Míg a GUPVI lágerek túlnyomó többsége a birodalom európai részén helyezkedett el – ezen belül is az internáló táborok leginkább a dél-ukrajnai térségben, a Donyeck-medencében és a Krím-félszigeten lévő szén és vasérc bányákban, - addig a GULAG lágerek dominánsan az Urálon túli, vagyis az ázsiai területen voltak találhatók.
A málenkij robot a második világháború utáni Szovjetunióbeli kényszermunka szokásos magyarországi elnevezése. A szovjet Vörös Hadsereg által elfoglalt magyar területeken romeltakarításra való hivatkozással fegyveres szovjet katonák az utcáról gyűjtöttek, és vittek el magyar civileket. Ezeknél a kényszerítő eseményeknél a szovjet katonák a civilek megnyugtatásaként ismételgették a „маленькая работа” (átírva malenykaja rabota, magyarul: kis munka) orosz kifejezést, amivel azt próbálták elérni, hogy a civilek megnyugodjanak, hogy munkájukra csupán rövid ideig lesz szükség. A magyar nyelvben „málenkij robot” néven rögzült, a Szovjetunióban végzett kényszermunka elnevezése.
A recski kényszermunkatábor a Heves megyei Recsk község melletti kőbánya közelében, 1950 októbere és 1953 ősze között, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) által működtetett kényszermunkatábor volt. A mintegy 100 kisebb-nagyobb internáló- és munkatábor közül a leghírhedtebb, ezért is nevezik a „magyar Gulagnak”. A szovjet Gulagok mintájára szervezett táborban, a bírósági ítélet nélkül idehurcolt, mintegy 1500 fogvatartottat, minimális létfeltételek között dolgoztatták folyamatosan a kőbányában. Sztálin 1953. márciusi halála után szovjet utasításra került sor az internáló- és kitelepítő táborok feloszlatására.