Beszédes múlt

„Hatalmas Sztálin! Isten a német fasizmust sok orosz és más népek fiainak vérével törte le. Te a győzelem dicsőségét is magadnak tulajdonítottad. Mindenben Isten helyére helyezted magad. Hatalmas búzamezők mellett nagy táblákon hirdette a dicsekvő felírás: Isten nélkül és imádság nélkül, de műtrágyával és traktorral. Ezért az Úr meg fog alázni, mint Nabukodonozort, a babiloni királyt. Saját fiaid fognak megvetni téged. Amíg időd van, szállj magadba, adj dicsőséget a felséges Istennek! Ez a népednek is a javára lesz. A gőgös Belsazár egy éjszaka birodalmával elveszett.”

beszéd

Aláírás Zimányi József, Horkay Barna, kárpátaljai református lelkészek. Ezt a levelet írták Sztálinnak 1947-ben, húsz másik társukkal. Több száz évet tesz ki a büntetés, amit ezért a levélért kaptak. Zimányi József hét évet, 1955-ben szabadult, Horkay Barna tíz évet töltött Kolimán, az egyik legdurvább táborban, és életfogytiglani száműzetést kapott. Forgon Pál huszonöt évet kapott, Gulácsy Lajos tíz évet; menyasszonya, Ádám Éva hét évet várt rá, míg összeházasodhattak.

Tisztelt Emlékezők!
Szimbolikus sétánk a cipőktől azt mutatja, hogy ennek az országnak, és Európa néhány más országának ez a sors jutott: diktatúrából diktatúrába, embertelenségből embertelenségbe, az emberi gazságot emberi gazsággal tetézték. Ez Magyarország és annyi más Európai ország sorsa 1945-47-ben. Persze, azt mondhatná valaki, hogy minek huzigálni az oroszlán bajuszát. Ha ilyen ostobák voltak ezek a papok, hogy Sztálinnak írtak levelet 1947-ben, hogy térjen meg, hát ne csodálkozzanak a sorsukon. De hogy ne gondoljuk ezt, ezért hadd olvassak föl egy másik történetet.

Huber Gizella. A neve miatt sokat szenvedett ez a Nap utcában lakó idős asszony. Neve sváb eredetű, ő azonban magyar születésű. 1945. január 5-én Derecskéről mégis elvitték kényszermunkára.

„Berettyóújfaluból jött egy szovjet fekete teherautó. Géppuskás katonák őrizték már a foglyokat. Azt mondták, hogy munkanélkülieket keresnek dolgozni, mert a németek elvették az orosz munkaerőt. Akkoriban – mondja Huber Gizella – sokan irigyeltek minket, mert anyám örökölt egy kis földet, és tudtunk venni a Kandia utcán egy kisebb házat. Volt egy kegyetlen ember, aki sehogy sem tudta megemészteni ezt a faluban. Ő beszélt a ruszkikkal, de nem tudom, hogy hogyan, hiszen nem tudott oroszul. Csak annyit értett, hogy németeket keresnek. Ő mondta, a családom sváb. Nem tudta megemészteni, hogy mindig dolgoztunk, spóroltunk, haladtunk előre. Lejött hozzánk, hazugsággal elcsaltak otthonról. Tizennyolc évesen feltettek a teherautóra néhány összeszedett derecskeivel együtt. Azt hazudták, hogy Konyárra visznek minket főzni, végül a balmazújvárosi kastélyban kialakított gyűjtőtáborba mentünk. Nem járt akkor busz, anyámék gyalog jöttek utánam, amikor megtudták, hol vagyok. Ahogy találkoztunk a drótkerítésnél, nem tudtunk szólni, csak sírni. Leszegezett vagonokba pakoltak, egy kocsiba negyven embert is összezsúfoltak. Azt hittük, az oroszok azt teszik velünk, amit a németek tettek a zsidókkal. Egy teljes hónapig zötykölődtünk. Mire kiszálltunk a vagonokból, csupa tetvesek lettünk, viszketett mindenünk. A férfiakat is és a nőket is meztelenre vetkőztették, hogy beoltsanak minket tífusz ellen, de az emberek vagy nem bírták a mínusz negyven fokot, vagy volt valami a vakcinában, mert az oltás után néhány nappal rengetegen meghaltak. Egy szénbányában kezdtünk dolgozni, majd vittek fűrésztelepre, vasgyárba, rom-eltakarításra, építkezésre. Mindig oda, ahol munka volt. Rabruha helyett halottakról leszedett ruhát adtak ránk, még olyan kabát is került valakire, amin rajta volt az alvadt vér. Napi nyolc óra kemény fizikai munka mellett csak reggelit és vacsorát kaptunk, ebédet nem. Ünnepnapokon is dolgozni kellett. Két év múlva, a szabadulásunk környékén írhattunk először. A bányában tudtam meg, hogy az udvarlómat, Cseke Imrét nemrég engedték haza. Orosz bányafogságban volt ő is, de elkerültük egymást. Amikor nem talált otthon, azt hitte, elhagytam. Nagy volt az öröm, amikor engem is szabadon engedtek, és megtartottuk az esküvőt.”

Eddig a tudósítás. Vagy volt tényleges oka, vagy nem, a büntetés ugyanaz volt. Bűnük csupán annyi, hogy rosszkor voltak rossz helyen: magyarok, németek, zsidók. Igen, a hiedelemmel ellentétben voltak olyan zsidók, akiket Auschwitzból egyből a gulágra vittek, egy kis magyarországi kitérővel.  Ne húzogassuk az oroszlán bajuszát?

Engedjenek meg ebben a tragikus emlékező órában mégis egy kis humort. Emlékszem még a papi békegyűlésekre, amikor a szovjet békepolitikát kellett ünnepelni. Azt mondta az egyik egyházi vezető, mikor bírálni próbáltuk a rendszert, hogy: „Ne húzogassátok az oroszlán bajuszát!” Fölállt egy idős pap, aki már a náciknak is ellenállt, és azt mondta: „Rendben van, püspök úr. Ne húzogassuk az oroszlán bajuszát, de azért a talpát mégse kéne nyalni.” Nem talpat mondott…

Emlékezünk. Emlékezünk, mert a nagy tragédiák súlyos áldozatokkal járnak. Rájuk emlékezni kell, mert ha nem tennénk, azzal eltagadottá tennénk a múltat, eltagadottá tennénk a tragédiát. A romlásnak nemcsak virágai vannak, hanem áldozatai; megszámlálhatatlan, pótolhatatlan, felejthetetlen életáldozatai is.

A modern Európának kettővel több diktatúrát kellett elszenvednie a 20. században a kelleténél. Kettővel több tragédia terheli az emlékezést. A diktatúra elnevezés a népek romlására szövetkezett személyek, csoportok, alakulatok totalitárius, gátlástalan, ellenőrizhetetlen, gyilkos hatalomgyakorlásának közös elnevezése. A 20. század több államalakulatára illik ez. Éppen ezért nemcsak magyarok, nemcsak egyes népek tragédiájára emlékezünk most, hanem Európa tragédiájára. Olyan korban élünk – ezt látjuk most Európában –, amikor a szabadság és a demokrácia nem jár együtt automatikusan az igazságossággal. Küzdenünk kell érte, mint ahogy eddig is megküzdöttünk. Kisebb célokat persze már elértünk: az Európai Unió tagállamai magyar, litván, lengyel kezdeményezésre, a 2011. évi soros magyar elnökség alatt fogadták el, hogy az 1939-ben Moszkvában megkötött, Sztálin-Hitler paktum aláírásának napja, augusztus 23-a az Európai Unióban a Totalitárius Diktatúrák Áldozatainak Európai Emléknapja legyen. Ezért külön öröm – Nagykövet úr, nagyon köszönjük –, hogy Lengyelország most is itt van velünk, mint ahogy a történelemben ez már máskor is megtörtént. Köszönjük szépen!

A holokauszt emlékév után 2015-öt, 2016-ot és 2017 elejét a magyar kormány a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok, és a málenkij robot áldozatainak emlékévévé nyilvánította. 2017. február 25-én ér véget a megemlékezés. Adósságot törlesztünk. A mi nemzedékünknek ez jutott, hogy adósságot törlesszünk, igazságot szolgáltassunk apáinknak és nagyapáinknak, anyáinknak és nagyanyáinknak, akik megszenvedték a német és a szovjet megszállást. Az utolsó pillanatokban vagyunk, amikor még velünk élnek ezek az emberek. Adósságot törlesztünk.
És hát itt van az a feladat, ami talán még nehezebb, mint az áldozatokra emlékezni. Ezt úgy hívják, hogy nemzeti közmegegyezés. Szükségünk van rá, szükségünk van nemzeti közmegegyezésre. Ezért hirdettük meg, hogy szeretnénk központi emlékművet állítani a szovjet megszállás áldozatainak, de előtte szeretnénk, ha eljutnánk egy nemzeti közmegegyezésig, ha olyan vita, olyan közéleti diskurzus indulna, amelyben megosztjuk egymással az emlékeket, a családjaink emlékeit, hogy néven nevezzük a bűnösöket, megörökítjük az áldozatok nevét és életét, és aztán állítunk egy méltó emlékművet, amely a nemzeti közmegegyezés jelképe lehet. Amely kifejezi a szövetségünket. Erre az emlékezésre hívok ma itt mindenkit. Fejezzük ki azt, hogy nem méricskélünk, nem számolgatunk, nem rivalizálunk. A számolás a történészek dolga. Nem keressük, hogy hol volt több vagy kevesebb áldozat, hanem minden veszteséget, amelyik ezt az országot érte, saját veszteségünknek tekintünk.

Nekünk, magyaroknak kijutott mind a két rendszerből, akár csak a lengyeleknek, Németország keleti felének, a cseheknek, a szlovákoknak, a balti népeknek, összességében mondjuk így: Kelet-Közép-Európának; azt is mondhatnánk, hogy a mai visegrádi országoknak. Hogy a szovjet himnusz szövegét kicsit átalakítva: a közös szenvedés kovácsolta frigynek kell – olyan közös pontot képeznie Kelet-Közép-Európában, amely közös jövőt jelent számunkra. Amikor az ember a jelenben keres valami közöset, akkor ezt a jövő érdekében teszi. Mi is így vagyunk ezzel. Bízom benne, hogy mindannyian egyetértünk abban, Európának szüksége van egy olyan középre, amely tanult a történelméből, és másokat is tanítani tud egy sajátos középre – úgy is mondhatjuk, hogy egy centrális erőtérre –, ahol a nyelvi korlátok ellenére jobban értjük egymást, mint más népek más táján Európának, és együtt fogalmazzuk meg a közös szenvedést csakúgy, mint a jövő közös érdekeit. Emlékéveinkkel keressük azokat, akik sorstársaink voltak.

A kártétel persze mindmáig helyrehozhatatlan, de próbálkozunk vele. Mert nem elég egy nemzedék, hogy kiegyenesedjék a derekunk, hogy megváltozzék a világlátásunk – olvassák csak el a történelemkönyveket, amelyekből az iskolákban tanulnak a gyermekeink –, hogy megszabaduljunk a félelem és a bizalmatlanság béklyóitól. Fel kell vértezni magunkat és a következő nemzedéket a mindenkori diktatúrák eszméi ellen. Ehhez az erőt, az erőforrást az emlékezésből vehetjük. Ismernünk kell az emlékek kódjait, legyenek írottak vagy éppen verbálisak, láthatók, nézhetők, hallhatók, hogy ki tudjuk belőle olvasni azt, ami a jelenre és a jövőre nézve fontos, le tudjuk őket fordítani olyan nyelvre, amit a következő nemzedék is megért. Ezért jó, hogy itt lehetünk a Terror Házánál, ahol a legtöbbet tesznek ma azért, hogy a következő nemzedék is értse, hogy mit jelentett a nácizmus, és mit jelentett a kommunizmus ezen a táján a világnak. Hiszen a fiataljaink a legértékesebbek. És mindig fennáll annak a veszélye, hogy vannak, akik kihasználják a lelkesedésüket, manipulálják őket, szélsőséges csoportok kivetik rájuk a hálójukat. De mi keressük a valódi erőforrást az emlékezésben a család tiszteletére, a hazaszeretetre, az emberszeretetre nevelésben. A múlt borzalmaiból az emlékeken átszűrve annyi maradjon a fiatal lelkekben, hogy erőt és elszántságot adjanak az életre. Az életre, nemcsak a túlélésre, hanem a teljes emberi életre. Erre kell fölvértezni utódainkat, erre kell erőt gyűjteni. Rajtunk múlik, hogy mit kezdünk a múlttal és a jelennel, és hogy mit teszünk a jövőért.

Köszönöm, hogy itt vannak! Köszönöm, hogy ezt az új kezdeményezést önök támogatják, hogy tegyük meg ezt a sétát minden évben. Köszönöm, hogy ez az emlékező séta méltó körülmények között zajlott le! Köszönöm a zenekarnak, hogy alkalomhoz illő zenét játszott, és így kísért végig bennünket. Bízom benne, hogy a szövetségünk erős lesz a jövőben is.

Köszönöm, hogy meghallgattak!