„Olyan szoborra van szükség, amely a megtapasztalás emocionális élményét nyújtja, érzelmeket ébreszt, amely által valós emlékezés történhet meg”
Nyilvános diszkusszió a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékművéről
2016. január 27-én, délelőtt 10 órakor immár második alkalommal gyűltek össze történészek, közéleti szereplők és művészek az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő Magyary termében, hogy nyilvános vita keretében tegyenek lépéseket a Gulágra elhurcolt áldozatoknak állítandó emlékműről szóló széleskörű konszenzus felé
A pódiumbeszélgetést Bene Dániel főigazgató úr nyitotta meg, és köszöntötte a megjelent résztvevőket, a közönséget. Ismételten felhívta a figyelmet arra, hogy a Gulág Emlékév végéig (2017. február 25.) az emlékműnek el kell készülnie.
A beszélgetés moderátoraként Pók Attila történész, az MTA BTK főtanácsadója, először bemutatta a beszélgetés meghívott résztvevőit, majd felvezette a téma fontosságát, egyúttal röviden összefoglalta az előző évben lezajlott első nyilvános beszélgetés konklúzióit is. Megfogalmazta, hogy alapvetően két problémával állnak szemben az emlékmű felállítása kapcsán. Egyrészt, hogy pontosan kinek állítunk emléket, az elhurcolt áldozatoknak vagy a szovjet megszállás áldozatainak; illetve hogy az emlékmű esetleges helyszíne a javaslatok alapján még mindig nem tisztázott kérdés.
A meghívott vitapartnerek közül elsőként Stark Tamás történész foglalt álláspontot. Mint elmondta, a magyarokkal szemben legtöbbször az a kritika fogalmazódik meg, hogy történelemszemléletére az állandó múltba tekintés jellemzi, és örökös áldozatnak tekinti önmagát. Stark azonban felhívta a figyelmet arra, hogy ez az emlékpolitika nem jó, de természetesen azt sem szabad engedni, hogy az ilyen fontos és korszakot meghatározó történelmi tények kiessenek az emlékezetből.
Stark Tamás az emlékművel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy valóban fontos különbséget tenni a szovjet megszállás – amely időszak gyakorlatilag 1945-től 1990-ig tartott – áldozatai és a Szovjetunióba elhurcolt foglyok és kényszermunkások között, akiknek a száma minimum hatszázezer főre tehető. Ehhez az utóbbi csoporthoz tartoznak a hadifoglyok és a politikai elítéltek is. Ez a csoport azonban nagy átfedésben van a civil áldozatokkal. Mindebből kiindulva egy olyan emlékmű szükséges, amelyben ezek a megkülönböztetett kategóriák kifejeződnek. Továbbá arról sem szabad elfeledkezni, hogy a hazatértek is ugyanolyan áldozatok.
Réthelyi Miklós arra hívta fel a figyelmet, hogy a szovjet megszállást nem lehet a német megszállástól elválasztani, valamilyen formában annak a következménye volt, hiszen a II. világháború utáni kollektív bűnösség elve miatt az elhurcolások a civil áldozatok közül is jelentős részben a német származásúakat érintette.
A színművészet megjelent képviselői közül Ivancsics Ilona elmondta: a magánszínházával tavaly bemutatott Elnémulás c. mű bebizonyította, hogy a közönség részéről igenis igény van az emlékezés aktusára, ily módon pedig egy emlékműre is, amelynek – Stark Tamáshoz kapcsolódva – tükröznie kell a mindegyik áldozattípust. Személyes történetein keresztül nyomatékosította mindezt, kiemelve, hogy egy családon belül is többféle okokból hurcolták el az embereket.
Szőke András filmrendező szintén csatlakozott ahhoz a nézethez, hogy az emlékműnek több mindent kell magán hordoznia. Kitért arra az aspektusra is, mely szerint a fiatalok távol vannak ettől a történelmi eseménytől, és hogy pedagógiailag is fontos lenne megközelíteni, mégpedig a modern kommunikációs eszközös segítségével, illetve az empirikus megtapasztalás által (pl. személyes történetek). Olyan szoborra van szükség, amely a megtapasztalás emocionális élményét nyújtja, érzelmeket ébreszt, amely által valós emlékezés történhet meg.
Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója legfontosabb pontként kiemelte, hogy bármilyen emlékművet csakis széleskörű konszenzus alapján lehet létrehozni, amely egyrészt betölti azt a funkciót, hogy a leszármazottaknak, családtagoknak méltó helyet kínál a gyászolásra, másrészt – utalva a fiatal generációra – tanító jelleggel is bír.
Finta József építész a konkrét felállítás kérdéséhez kapcsolódva elmondta: egy ilyen jellegű emlékművet nem szabadna szűk, zsúfolt térbe helyezni. Olyan helyre kellene tenni, ahol kifejeződhet annak valódi szabadsága. Hozzátette: az utóbbi időben nagyon kevés jó szobor készült hazánkban. Fontos, hogy az emlékmű pontosan meghatározott tematikával rendelkezzen. Azt a kérdést is feltette, hogy vajon valóban emlékművet kell felállítani, vagy talán inkább egy emlékhelyet kellene létrehozni, ahol mindezen szempontok jobban kifejeződhetnek.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának vezetője úgy fogalmazott, a 20. század bebizonyította, az emberi jogok megsértése mindig tragédiákhoz vezetnek, és az emlékmű felállítása ezt a történelmi tragédiát nem teszi meg nem történtté. Hozzátette, jelenleg sajnos többszázezren nem tudnak semmit erről a témáról, és ennek a tudatlanságnak a felszámolásában a művészeknek, a különböző művészeti ágaknak nagy szerepe lehetne. Szőke Andrással egyetértve azt mondta, gondolatokat ébresztő, emocionális szobrokra lenne szükség.
Hermann Róbert a Hadtörténeti Múzeum történésze azzal a jelentős felvetéssel szólalt meg, hogy van-e értelme központi emlékműveket állítani? Ezek általában nem sikerülnek jól, nem lenne-e érdemes inkább több helyszínen, kisebb emlékműveket felállítani? A Szabadság tér kapcsán elmondta, hogy bár zsúfoltsága miatt az új emlékmű kevésbé emelődne ki, a további felmerült helyszínekkel szemben forgalmas és központi helyzete miatt élvez előnyt.
Összegzésként Pók Attila elmondta: a résztvevők egyértelműen kiállnak amellett, hogy feltétlenül szükséges megvalósítani a kormánynak azt a felkérését, amely szerint a GULAG-ra és GUPVI-ra elhurcoltaknak emléket kell állítani. A kérdés csak az, hogy megvalósítható-e ez az új szobor úgy, hogy egyszerre hordozza magán az emlékezés örök feladatát és a nemzeti kegyhely jelleget. Kiemelte, hogy az emlékezést, amelynek a szobor felállítása csak egy állomása lesz, feltétlenül folytatni kell, valamint szorgalmazta a jelenlegi társadalmi vita mind szélesebb körű bővítését.
Az emlékmű felállítását a részvevők kezdettől fogva valamennyien szükségesnek vélték, és kisebb diszkusszió után abban is egyetértés alakult ki, hogy a felállítandó emlékmű nem általában a 45 éves szovjet megszállás (1945-1990) áldozatainak állítson emléket, hanem konkrét, körülhatárolt értelmezésben, az 1944/45-ös eseményekre fókuszálva szülessen meg. A résztvevők négy nagyobb a szovjet kényszermunka-táborokba hurcolt csoport emléke megörökítését látják szükségesnek: a) hadifoglyok, b) a civil lakosság, a málenkij robot áldozatai, c) az etnikai okokból üldözöttek, beleértve az 1938-1944 közötti ország-területről származókat, d) politikai okokból elítéltek.
Szőke András felvetése nyomán abban is konszenzus alakult ki, hogy egy praktikus okok miatt központi, budapesti emlékmű mellett célszerű lenne az ország több helyén is kisebb-nagyobb emlékközpontokat kialakítani, esetlegesen összekapcsolva a civil-pályázatokban szereplő egységes emléktáblák rendszerével
A vendégek közül felszólalt többek között Menczer Erzsébet, országgyűlési képviselő, a SZÓRAKÉSZ elnöke, aki rámutatott, hogy ebben az esetben nem beszélhetünk emlékhely kialakításáról, mivel az áldozatokat elhurcolták itthonról, nem itt haltak meg, vagyis a készülő műnek más funkciót kell betöltenie. Éppen ezért minden áldozattípust felvonultató emlékműre van szükség. Menczer Erzsébet helyszínjavaslatában ragaszkodik a Szabadság térhez, mivel véleménye szerint a tér már nevében is magában hordozza azt, amire az elhurcolt áldozatok egész életükben vágytak.
A pódiumbeszélgetésen nyilvánvalóvá vált: az emlékmű felállítását minden résztvevő támogatja. Már csak a művészi ábrázolásról, a megjelenésről szükséges a továbbiakban vitát folytatni.
