Beszédes múlt

Az alábbiakban olvashatják Szájer József, 2016. augusztus 23-án, a Terror Háza Múzeumnál, a kommunista és nemzetiszocialista diktatúrák áldozatainak emléknapja alkalmából elmondott beszédét.

Főigazgató Asszony! Államtitkár Úr!
Excellenciás Hölgyek és Urak! Tisztelt Emlékezők!

Az Európai Unió cseh elnöksége idején, közép és kelet európai európai parlamenti képviselők kezdeményzésére, köztük az enyémre is, az európai parlament és a bizottság azt javasolta a tagországoknak, hogy augusztus huszonharmadikát, a nemzeti és internacionalista szocializmus, második világháború előtti, rossz- emlékű összeborulásának, a Molotov szovjet és Ribbentrop német náci külügyminiszterek között megkötött paktum elfogadásának napját nyilvánítsák a kommunista és nemzetiszocialista diktatúrák áldozataira való közös európai emlékezés napjává. Magyarország az elsők között csatlakozott, ez a mostani már nem az első megemlékezés ezen a napon Budapesten. Nem csak itt, hanem Európában több helyen is adóznak ezen a szimbolikus napon tisztelettel a diktatúrák által meggyilkoltak, meggyötörtek, mártírok, rabok, kényszermunkások emlékének. Ezzel mi egy fontos közös európai cselekvés részesei is vagyunk, egy szem a láncban, immár az emlékezés láncában.

Tisztelt Egybegyűltek!

A gonosz diktatúrái, a huszadik század véres kezű zsarnokai nem pusztán az egyes emberek elpusztítására, elhallgattatására törekedtek. Céljuk az emberi közösségek szétzúzása, a nemzetek felszámolása, a világot átszabni akaró hatalmuk korlát nélküli érvényesülését akadályozó minden emberi szövetség felszámolása volt. Mi magyarok jól ismerjük a gonosz mindkét huszadik századi megtestesülését. Nem kell mementóért messze menni. Az itt álló épület egyszerre szolgálta a nyilas rémuralom és a kommunista ÁVÓ gyilkos gépezetét. Sok honfitársunk egyszerre volt áldozata, üldözöttje mindkét embertelen rezsimnek. Megemlékezések százai tanúskodnak huszadik századi történelmünknek erről a jóvátehetetlen szégyenéről. Arról is, ami éppen ezek között a falak között történt. Annak idején én is olvastam Faludy György felejthetetlen, döbbenetes sorait ennek a háznak a pincéjéről. Azok a megrázó sorok indítottak engem immár több mint másfél évtizede arra, hogy ennek a múzeumnak a létrehozását kezdeményezzem. De arra is emlékszem, hogy ezt az akkori magyar baloldal valamifajta félreértelmezett, torz és antidemokratikus hagyománytiszteletből, a saját elődpártjához fűződő furcsa lojalitásból, vagy valami más okból milyen hevesen ellenezte. Milyen kár!

Hölgyeim és Uraim! Nekünk, magyaroknak nem szokatlan az, ami boldogabb nemzetek számára az elmúlt évszázadban ismeretlen volt, hogy a diktatúra, az idegen megszállás után nem a szabadság jön, hanem egy újabb diktatúra. Bibó István figyelmeztetését sosem szabad elfelednünk. A szabadság is egy emberi vállalkozás, amely törékeny, bizonytalan, ezért azt el is lehet rontani.

A múlt században mi elrontottuk. Persze nem saját akaratunkból, akkor éppen a szabadság erői engedték el a kezünket. A háború után Európa a kelet-nyugati felosztása szabta meg a sorsunkat, és ezt a mi nagyszerű, a szabadságszeretetünket az egész világnak felmutató tragikus ötvenhatos forradalmunk sem tudta korrigálni.

Az új magyar Alaptörvény Nemzeti Hitvallása mindkét rezsimről együtt és világosan szól: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését”.

Tisztelt emlékezők!

A szabadságért minden nap meg kell küzdeni. Azt nem kapjuk ingyen, a szabadság nem állapot, hanem folyamat, a szabadság nem pusztán egyes személyek ügye, felelőssége, hanem az egész közösségé.

Azé a közösségé, amelynek felszámolására a náci és a kommunista diktatúra egyformán élethalálharcot hirdetett. A magukat nemzeti szocialistának nevezők fel akartak számolni, fel akartak olvasztani minden – az árjának minősítetten kívüli - nemzetet, erőszakos eszközökkel likvidálták, szisztematikusan, ipari eszközökkel pusztították el a zsidókat, a cigányokat, a homoszexuálisokat; a kozmopolita szocialisták pedig - a legtöbb helyen - üldözték a nemzeti gondolatot, hadat üzentek a hitnek, a tulajdonnak, az általuk burzsujnak vagy kuláknak nevezett osztályellenségeiknek, felszámolták az önszervező emberi közösségeket, hallatlan alapossággal irtották ki emberek csoportjait.

A Holokauszt és a Gulág a múlt század iker-szégyenei. A kommunisták magyarországi felelősségéről, ha teljeset nem is, mert az lehetetlen, de részletes felsorolást ad Magyarország Alaptörvényének U Cikke.

Tisztelt emlékezők!

Ritkán szokták, ezért ezt a cikkelyt teljes egészében idézem:

„Az 1990-ben lezajlott első szabad választások révén a nemzet akaratából létrehozott, a jog uralmán alapuló állami berendezkedés és a megelőző kommunista diktatúra összeegyeztethetetlenek. A Magyar Szocialista Munkáspárt és jogelődei, valamint a kommunista ideológia jegyében kiszolgálásukra létrehozott egyéb politikai szervezetek bűnöző szervezetek voltak, amelyek vezetői el nem évülő felelősséggel tartoznak a) az elnyomó rendszer fenntartásáért, irányításáért, az elkövetett jogsértésekért és a nemzet elárulásáért; b) a második világháborút követő esztendők többpártrendszerre épülő demokratikus kísérletének szovjet katonai segítséggel történő felszámolásáért; c) a kizárólagos hatalomgyakorlásra és törvénytelenségre épülő jogrend kiépítéséért; d) a tulajdon szabadságán alapuló gazdaság felszámolásáért és az ország eladósításáért; e) Magyarország gazdaságának, honvédelmének, diplomáciájának és emberi erőforrásainak idegen érdekek alá rendeléséért; f) az európai civilizációs hagyomány értékeinek módszeres pusztításáért; g) az állampolgárok és egyes csoportjaik alapvető emberi jogaiktól való megfosztásáért vagy azok súlyos korlátozásáért, különösen emberek meggyilkolásáért, idegen hatalomnak való kiszolgáltatásáért, törvénytelen bebörtönzéséért, kényszermunkatáborba hurcolásáért, megkínzásáért, embertelen bánásmódban részesítéséért; a polgárok vagyonuktól történő önkényes megfosztásáért, a tulajdonhoz fűződő jogaik korlátozásáért; a polgárok szabadságjogainak teljes elvételéért, a politikai vélemény- és akaratnyilvánítás  állami kényszer alá vonásáért; az emberek származásukra, világnézetükre vagy politikai meggyőződésükre tekintettel történő hátrányos megkülönböztetéséért,  a tudáson, szorgalmon és tehetségen alapuló előremenetelének és érvényesülésének akadályozásáért; az emberek magánéletének törvénytelen megfigyelésére és befolyásolására törő titkosrendőrség létrehozásáért és működtetéséért; h) az 1956. október 23-án kirobbant forradalom és szabadságharc szovjet megszállókkal együttműködésben történt vérbe fojtásáért, az azt követő rémuralomért és megtorlásáért, kétszázezer magyar ember hazájából való kényszerű elmeneküléséért; i) mindazokért a köztörvényes bűncselekményekért,  amelyeket politikai indítékból követtek el, és amelyeket az igazságszolgáltatás politikai indítékból nem üldözött.” Hosszú, szomorú ez a lajstrom, nagyon hosszú.

Tisztelt Emlékezők!

A kommunista és a nemzeti szocialista diktatúrák romboló hatásai hosszú évekre, évtizedekre meghatározták sorsunkat. Természetes, hogy az egymástól eltérő történelmű európai nemzetek nem ugyanúgy látják a világot. Egy olyan ország polgárai, amelynek nem kellett egymást stafétában váltó két gonosz zsarnokságot is átélniük szolidaritást érezhetnek velünk, de nem könnyen értik meg a mi bajainkat. Számomra mégis döbbenetes volt, hogy a közös, a mindkét diktatúra áldozatai előtt tisztelgő emléknap kezdeményezésekor egyes európai politikai csoportosulások mennyire ellenségesek voltak. Hogy saját merev, az elvetélt szocializmus iránt még mindig pislákoló, elfogult gondolkodásuk okán elképzelhetetlennek, vagy méltatlannak tartották, hogy egyszerre, egy napon, együtt emlékezzünk a nácik és a kommunisták áldozataira.

Pedig ha azt akarjuk, hogy az európai egyesülés ne csak az piacra, az elfogyasztott konzumjavakra hanem a bennünket összetartó szellemre, a kultúrára is kiterjedjen, akkor meg kell találnunk a helyes utat, közös történelmünk közös értelmezését, mert a jövő nem épülhet a múlt minket elválasztó hazugságaira. Bizonyos doktrinér politikai körök azzal mentegették a kommunizmus rémtetteit, hogy az csak jót akart, hogy nemes célokat tűzött ki, csak annak a végrehajtása bicsaklott meg. Míg a nácizmus már eleve rossz és gonosz célokért harcolt.

Szerintük ezért nem szabad egy nevezőre hozni a két rezsimet. Az én szememben, a szabadságszerető emberek szemében ez nem lehet mentség. Mert ha egy ember nézete, osztályhovatartozása, vagy nemzetisége miatt megöl, megaláz egy másikat, akkor mindegy milyen eszme nevében teszi azt, az gyilkosság, az megalázás marad. Sőt, ha ezt valami állítólagosan nemes eszme nevében teszi, akkor még egy hazugsággal is megtoldja amúgy is borzalmas tetteinek sorát. Meggyőződésem, hogy a két diktatúra bűneinek súlyozása, méricskélése, mentségek keresése, nem vezet sehová. Emberek politikai indíttatású meggyilkolása, kínzása, ellehetetlenítése mindenki számára azonos megítélés alá kell, hogy essen. És nem lehet más a mérce mint az egyenlő emberi méltóság!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mi hazánkban, az Európában megtapasztalt diktatúrák egyik közös jellemvonása volt, hogy mindketten tagadták a világ természetes, normális, organikus rendjét. Mindkettő hadat üzent ez ellen a rend ellen. Át akarta szabni a világot saját ideológiája szerint. És mivel a Hannah Arendt által jól megtalált kifejezéssel a rendszer totalitárius volt, ezért semmi tőle eltérőt nem volt hajlandó elfogadni. Mivel pedig a hatalom eszközei is a rendelkezésére álltak, minden tőle eltérőt - ha kellett erőszakkal - el is távolított az útjából. Az ideológiai merevség, a doktrinér gondolkodás a valóságnak, valójában magának az életnek a tagadása.

Az huszadik századi iker-diktatúrák rossz hagyományát, az ideológiai vakságot, szemellenzős gondolkodást ma is gyakran tetten érhetjük a politikai életben Európa szerte: amikor valamely – gyakran mondvacsinált - okból nem szabad nevükön nevezni a dolgokat, amikor a másik embert, hogy meg se kelljen hallgatni, mindjárt ellenségnek, vagy manapság divatosan populistának, rasszistának, diktátornak minősítenek. Ma, hosszú évtizedek szabadságküzdelmének, a mai napon megtisztelt áldozatoknak, alkotmányos rendünknek, a közös európai politikai szellemnek hála demokrácia van. De ne tagadjuk, hogy a tisztességes politikai vitát, az együttgondolkodást akadályozó, szellemünket gúzsba kötő politikai korrektség, a politikai címkézés, mások, tőlünk idegen hagyományainak szolgai másolása, a folytonos külföldre-panaszra- feljelentgetésre-rohangálás, a doktrinér valóság-tagadó gondolkodás, az egyesek által vallott önfeladó eszmék ma is nehezítik a dolgaink egymással való tisztázását. Nehezíti persze az is, hogy még ma is, a kommunizmus bukása után évtizedekkel is vannak olyan szervezetek, amelyek nem képesek, vagy nem hajlandóak elszakítani az őket a diktatúrához még mindig erősen fűző szálakat, akik ma is élvezik a kontinuitás, a jogfolytonosság - persze szerencsére azért már szépen apadó - anyagi vagy helyzeti előnyeit.

A közelmúlt rossz hagyományaihoz való viszony irányában tanúsított engedékenységet mindenkinek fel kell számolnia magában ahhoz, hogy tiszta lelkiismerettel vehessen részt a ma szabadságra épülő rendszere politikai döntéseinek a meghozatalában, ahhoz, hogy elnyerhesse a tiszteletet, ahhoz, hogy a nemzeti egység teljes jogú részese lehessen.

Hölgyeim és Uraim!

Ma nem kell túl messze tekintenünk ahhoz, hogy tisztán lássuk a jelen és a jövő szabadságára leselkedő új veszélyeket. A szabadság erős hagyománya kell hogy erősítsen minket akkor, amikor a radikális- fundamentalista iszlám intoleranciájával, keresztény- ellenességével, antiszemitizmusával, a nők és férfiak közti egyenjogúság- tagadásával, homofóbiájával harcolunk. Csak egy erős, önmagában megbízó közösség, egy szabad, egységes nemzet tudja sikeresen felvenni a harcot a mai kor új totalitarizmusaival. De a jövő kihívásaival való szembenézéshez, tisztában kell lennünk a múltunkkal, saját magunkkal.

Tisztelt emlékezők!

Fejezzük ki tiszteletünket a mai napon együtt a gonosz huszadik századi diktatúráinak áldozatai előtt. Sose felejtsük, hogy ma nem lehetnénk szabadok az ő harcuk nélkül. Gyűjtsük az erőnket az ő példájukból. Köszönöm, hogy meghallgattak!