…valahonnét a XX. század közepéről, amikor a második világháború évei alatt és azt követően sok százezer magyar állampolgár – katona és polgári egyén, keresztény és keresztyén, zsidó és ateista – került a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, röviden a Szovjetunió katonai és belügyi szervei foglyaként a győztes nagyhatalom különböző Gupvi, internáló-, hadifogoly-, átnevelő-, és Gulág táboraiba.
Az üzenet évtizedek múltán juthatott csak el az utódok nemzedékéhez. Közvetlen és közvetett hozzátartozókhoz, hit- és sorstársakhoz, mert a második világháborút a vesztesek oldalán befejezett ország lakosai nem beszélhettek a megtorlás veszélye nélkül a szovjet fogság traumájáról, az embertelen körülmények, az éhezés és a túlhajtott munkából következő tömeges halálozásokról.
Egy nemzet történelmében azonban az elhallgatás és az elhallgattatás nem lehet példaadó, ahogy nem lehet példaadó az sem, ha megfeledkezünk azokról, akik ennek a nemzetnek – a magyarnak – tagjai voltak. Emlékezzünk hát rájuk, mindazokra, akik a hadifogolytáborok, a Gulág lágerek, avagy a „málenkij robot” ismert és ismeretlen helyszínein váltak rokkantakká, vagy veszítettek el életüket és földi maradványaik jelöletlen helyeken nyugszanak.
S hogy ne legyen hallgatás és ne merüljön feledésbe mindaz, ami a magyarsággal 1944-ben és az azt követő néhány esztendőben történt, Magyarország Kormánya a 2015. évet Gulág Emlékévvé nyilvánította, tudván azt, hogy ez az a szó, amely a határainkon kívül is az embertelenség, a félelemterhes kommunista terror, a sztálini önkény szinonimájaként ismert.
Hány százezren kényszerültek megtapasztalni mindezeket az egykori Szovjetunió területén? Magyar állampolgárok többszázezren. Számuk 700 és 850 ezer közöttire tehető. S hányan térhettek vissza a szülőföldjükre, Hazájukba? Mintegy 450 – 500 ezren. S hányan élhetnek még közülük? Talán néhány ezren szerte a Kárpát-medencében és a világ számos országában. Mert ne feledjük, az 1938 és 1945 közötti Magyarország területe nem azonos a mai Magyarország területével. Polgárai közül a magyar nemzetiségűek mellett legnagyobb számban a német nemzetiségűeket – vagy csak német nevűeket – hurcolták el, közéjük „vegyítve” nem kevés zsidó származású honfitársunkat is.
Amikor arra gondolunk, és arra emlékezünk, hogy 1944-ben honnan és hány embert hurcoltak el, nem szabad megfeledkeznünk azon magyar állampolgárokról sem, akik 1939 és 1941 között kerültek a Szovjetunióban működő különböző lágerekbe. Mert voltak, akik politikai meggyőződésből vagy egyszerűen a „jobb élet utáni vágytól hajtva” illegálisan átlépve az 1939 szeptemberétől létező magyar-szovjet határt, szovjet bíróságok által ítéltettek el. Őket szerencsésebb esetben csak tiltott határátlépésért ítélték el 5 év, rosszabb esetben kémkedés vádjával 25 év Gulágra.
Az 1930-as évek magyar emigráns kommunistái után ezek az emberek ismerkedhettek meg először a szovjet „Gulág birodalommal” és tapasztalhatták meg a politikai propaganda és a valóság közötti különbséget.
A Gulág Emlékév célja, hogy rámutasson a politikai propaganda és a valóság közötti különbségre, és emléket állítson mindazoknak, akik a „propaganda évtizedeiben” nem mondhatták el mindazt, amit meg- és átéltek.
Legyen tehát ez az Emlékév – amely 2017. február 25-ig tart – mementó és erőt, hitet adó valamennyiünk számára, akik tudjuk: múltunk hiteles ismerete nélkül nem építhető a jövő, a múlt áldozatai emlékének megőrzése nélkül elveszítjük nemzeti múltunk egy darabját. Hiányos, töredékes múlttal pedig hiteltelenekké válunk mindazon kultúrnemzetek között, amelyek hiszik és vallják, hogy a nemzetnek kötelessége múltjának egészét vállalni, azt is, amire büszke lehet és azt is, amit szégyellnie kell. Hiszen a hiányos, elhallgatott, eltorzított múltismeret eltorzítja a látásmódot és rossz döntésekhez vezet. Ezért amit ki akartak törölni a nemzet emlékezetéből, meg kell őrizni, annak minden szomorú, fájdalmas és felemelő részletével együtt!