A „felszabadító” Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancsára, a kollektív bűnösség eszmeiségének jegyében, össze kellett gyűjteni a hazai német származású személyeket a front mögötti közvetlen területen végzendő közmunkára, a férfiakat 17-45 éves korig, a nőket 18-30 éves korig. A parancs értelmében az így „mozgósítottaknak 15 napi élelmet” kellett volna magukkal vinniük.
A munkára elhurcoltak számáról nincs pontos adat. A polgári lakosok száma 300 ezer körül lehetett. Más források a Szovjetunióba kerültek számát megközelítőleg 900 ezer főre becsülik a hadifoglyokkal együtt, melyből a halottak száma 300 ezer, és kb. 200 ezer polgári hadifoglyot mondanak, akiket a közismert 15 napos malenkij robotra szedtek össze. Ezeket először hazai gyűjtőtáborokba vitték: Bajára, Gödöllőre, illetve Ceglédre, majd onnan bevagonírozva a Szovjetunióba. Egy visszaemlékező – a kimondottan „német” nevű Dr. Varga Zoltán – elmondta, hogy őt az Üllői úti lakásáról vitték el 1945. január 18-án. Ceglédre került, ahol többen tífuszosak lettek.
A begyűjtési elv szerint a német származás megállapításában a német név vagy anyanyelv volt a döntő, illetve az, ha valaki 1941-ben németnek vallotta magát. A begyűjtésükbe és kiválogatásukba általában a települések vezetői vagy más honi „jóakarók” segédkeztek. A források több német nevű zsidóról is tudnak, akik hazatérve az egyik táborból, máris egy másikban találták magukat.
A legextrémebb esetet a bodrogközi Ónodon jegyezték fel a tárgykör kutatói. Itt németnek tekintettek mindenkit, akinek „r” betűre végződött a neve: Molnár, Bognár, Pásztor, Pintér, stb. Ennek „ésszerű” indoka az volt, hogy Hitler is német volt és az ő neve is „r” betűre végződött.[1] Ráadásul a polgári személyek jó részét a szovjet katonák gyakorta az utcán fogdosták össze. Családomból is többen érintettek voltak ebben a „15 napos” malenkij robotban.
✽ ✽ ✽
Nagyapámat, Dörfler Istvánt is el akarták vinni, bár 73 esztendős volt. Végtére is a Dörfler név nemcsak hogy német, hanem „r” betűre is végződik, mint Hitleré. Őt, a nála harciasabb nagyanyám mentette meg, aki elkezdett veszekedni az orosz katonával, mondván neki: „Nem látod, hogy sztarij!”[1]
Nagyanyám unokatestvérét, Sváb János fővárosi tanítót azonban elvitték, és ő soha többé nem tért vissza szeretteihez. Sváb János 1887. március 24-én született és testvérbátyjával, Györggyel együtt pedagógusi pályára lépett. 1916-ban négy helyen is tanított, a svábhegyi Dianna utca 4. sz alatti Istenhegyi Elemi Iskolába, az ugyanott levő Háztartási és Gazdasági Ismétlő Iskolába, a II. Margit Körúti Ipari Szakiskolában és a Lehel Utcai Géplakatos Szakiskolában. Ismerve a korabeli tömegközlekedési lehetőségeket, a Böszörmény utcai lakásából a Dianna utcába, a hegynek felfelé vezető utat bizonyára gyalog tette meg, miként talán a Margit körút 19-21-be is így közlekedhetett. Legutolsó munkahelye a XIII. kerületi Pannonia utcai Polgári Ipariskola volt, ahol még az idősebb unokái is látták a folyosón kifüggesztett tanári karról készült fényképeken.
Első házassága, 1916 elején válással végződött, és csak 1919-ben nősült újra. Feleségének, Andor Ilonának édesapja, Andor László 1913 és 1918 között a Miniszterelnökség segédhivatalának főigazgatója volt. Sváb János szomorú történetét lányától, Sváb Máriától ismerem.
Sváb János és családja a háború alatt a II. kerületi Trombitás út 26. számú kétemeletes bérházban lakott, amikor december 31-én elérte őket a front. A lakók a ház mosókonyhájában húzták meg magukat, amikor a felszabadító szovjet katonák németeket keresve megszállták a német katonáktól mentes házat.
(Részlet Sváb Mária visszaemlékezéséből)
A fasiszta németek utáni első kutatásukat zsákmányszerzési szempontból siker koronázta, mivel lefoglalták a fellelhető ékszereket és karórákat. Miután végigjárták a lakásokat, megállapították, hogy ezek az emberek „burzsujok”, ezért a férfiakat felhajtották az udvarra és a falhoz állították őket, majd igazoltatás címén a János kórház pincéjébe vitték őket. Nem tudni, hogy miért, de innen a fiatalokat hazaengedték, és csak 3 idősebb férfit vittek tovább magukkal. Az ő lakásukat benzinnel leöntötték és felgyújtották. (Ők először a Pasaréti utcába, ahol az egyik földszinti lakás halljában húzódtak meg. Végül az anyai nagyszülők már üresen álló Virányos utca 6/b alatti házába találtak menedékre.) Az anyai nagymama, özv. Andor Lászlóné a legnagyobb harcok közepette, január 27-én halt meg, a ház kertjébe temették el.
(Részlet Sváb Mária visszaemlékezéséből)
A három elhurcolt férfi egyikét – sajnos neve nem maradt fent – útközben agyonlőtték az oroszok. Lehet, hogy ez késztette arra Sváb Jánost, hogy ne próbáljon megszökni. A házmester, Reményi úr vállalta a kockázatot: Érden, egy óvatlan pillanatban bebújt az útszéli árokba, majd bemenekült Sváb János érdi nyaralójába, ahol napokig Sváb János ott lakó rokonainál húzta meg magát. A Bajára vezető erőltetett menetük Érdig tartó szakaszát később Reményi úr mesélte el.
✽✽✽
A Bajára vezető 180 km-es halálmenet során sokan vesztették életüket a rossz időjárási körülmények, az éhezés és az őrök brutalitás miatt – a lemaradókat lelőtték. Nem ismeretes, hogy Sváb Jánosnak és sorstársainak útja hány napig tartott, de körülbelül 4-5 napnak ítélem.
(Budapestről Bajára vezető útvonal)
Sváb János felesége februárban a Vörös Keresztnél megtudta, hogy férjét Bajára vitték. Kétségbeesésében vonattetőn utazva ment le Bajára, de a táborba nem engedték be, mert akkor már kiütött a tífusz és a vérhas-járvány. „Teljesen összetörve ért haza s szinte eszméletét vesztve, mindig az ablaknál állt és várta férjét”. – írta visszaemlékezésében lánya, Sváb Mária.
A hadifogolytáborban működött egy 450 fő befogadására alkalmas „kórház”. Ennek volt először beosztott, majd vezető orvosa dr. Dubecz Sándor, aki orvosi szempontból foglalta össze ottani munkáját.[1] Ebben írja, hogy a kezdeti nehézségek után „javult” az ellátás: „Naponta háromszor volt élelemellátás. Reggel 3 dl leves (bab, borsó, buris[2], néha burgonya), délben leves, főzelék (buris, köles) időnként hússal, este tea vagy kávé, napi 40-50 dkg kenyér”.[3] Dubecz Sándor mivel sebész volt főleg sérült katonákkal találkozott. Érdekes, hogy meg sem említi, hogy a táborban nagyszámú polgári személy is fogságban volt. A korabeli bajai halotti anyakönyvek szerint 1945. január 1. és 1950. december 31-e között a bajai hadifogolytáborral kapcsolatba hozható anyakönyvezett 105 személyből 40 magyar honvéd és 34 német katona elhalálozását anyakönyvezték, továbbá az ott anyakönyvezett elhunyt civil foglyok száma 30 fő volt.
(Részlet dr. Drubecz Sándor beszámolójából)
Drubecz Sándor leírta, hogy mi befolyásolta, hátráltatta a beteg gyógyulását. „A lelkivilág az életjelenségek függvénye. A lelki élet mozgató rúgói: az érzelmek itt kihaltak. (…) A hadifogoly katona a harcok forgataga után leszámolva a családja viszontlátásának lehetőségével, minden reményét elvesztve, tespedésbe süllyedt. (…) Itt láttuk: hinni kell az akarat erejében, mert ez a hit a legjobb akaraterősítő. Különösen az értelmesebb emberek voltak azok, kik elvesztették hitüket akaratukban”. – írja a fogvatartottak lelkiállapotáról.
(Részlet Sváb Mária visszaemlékezéséből)
Tavasz vége felé Sváb György felesége hozta meg a hírt Sváb János haláláról. „Látva anyám súlyos beteg állapotát nem szólt semmit. Én viszont d.u. mentem iskolába és így elkísért. Ekkor közölte velem, hogy apu meghalt. Azt sem tudtam, mit csináljak, mert attól féltem, hogy anyámat is elveszítem. Mégis úgy döntöttem, hogy jobb a bizonytalanságnál a szomorú valóság. Így anyu ágyára ülve szomorúan közöltem, hogy apu meghalt. Elmondtam, hogy Gyurka bácsit értesítette egy iskola altiszt, aki apuval együtt raboskodott, hogy nála vannak aputól átvett iratok és fényképek, s hogy apu március 10-én meghalt”. – emlékezett vissza lánya, Sváb Mária 70 év távolából.
A valóság bármilyen tragikus is volt, valahogy helyre tette az özvegy lelkivilágát. A halottá nyilvánítást is már ő intézte, melyet az I.-III. kerületi járásbíróság P.K. 55788/1948. szám alatti végzése állapította meg. Mivel az anyakönyvezésről szóló törvények szerint, minden eseményt annak helyén kell anyakönyvezni, ha az nem ismert, akkor a születés helyén, illetve ennek is hiányába az utolsó lakhely szerint, megdöbbentő, hogy a bíróság halálát a II. kerületi lakásukhoz kötötte. Mintha csak eltűnt volna a lakásából. Érthetetlen, hogy ha a bíróság nem fogadta el Baját, akkor miért fogadta el az elhalálozás dátumát? Ha pikírt akarnék lenni, akkor azt állíthatnám, hogy az új politikai szeleknek már nem konveniált, hogy a „dicsőséges és felszabadító” Vörös Hadsereg polgári személyeket is elhurcolt. A halotti anyakönyvben látható, hogy a jobb szélen levő utolsó előtti rovat, amelybe az elhalálozás helyét kellett volna bejegyezni, üresen maradt.
(Sváb János halotti anyakönyvi bejegyzése)
Pedig a táborba bejárt egy helyi iparos, Puskás Mihály, talán beszélt oroszul vagy valamely szláv nyelven, mivel ő közvetített a hadifoglyok és családjaik, valamint a városvezetés és az orosz parancsnokság között. Puskás Mihály 1945. január 24-től listát vezetett egy füzetben a meghaltakról. Igen valószínű azonban, hogy ez nem teljes, hiszen csak 428 személyt tartalmaz. Ezt az iratanyagot a Türr István Múzeum őrzi. Ebbe a listába utólag, és már más kézírással jegyezték be 1945. február 28-a és március 1-je közé Sváb János nevét és születési évét.
(Részlet Puskás Mihály füzetéből, a 204-es szám alá utólag beírva látható Sváb János neve)
Maga a tábor a bajai honvédlaktanya, a Bajától délre található Vaskút felé vezető Erzsébet királyné út 148. szám alatt volt. A háború után ironikusan átnevezték Szabadság útnak. A hadifogolytábor 1944 végétől 1945 októberéig működött, ahonnan magyar és német katonák tízezrei, valamint az életbe maradt civilek indultak a Szovjetunió lágereibe. Egyes források szerint 15-25 ezer embert tartottak itt fogva, és becslések szerint 4000-8000 volt az elhunytak száma. 1948-ban 1023 elhunytat exhumáltak, és 1948. november 1-én a laktanyával szemben, az út túloldalán egy közös sírba temették őket. 1949-ben egy emlékművet is felállítottak föléjük. Elborzasztó dolog leírni, de még az 1990-es években is találtak a laktanya területén emberi csontokat.[1]
(Az 1949-ben felállított emlékmű Baján)
Kiss Dobos László, 2016.
[1] Csanádi Árpád 2009. www.kozterkep.hu. Hozzáférés: 2016. 02.26.
[1] Orosz hadifogoly kórházi beszámoló. Orvosok Lapja 1946. évi 14. sz.
[2] Gerstli vagy árpagyöngye
[3] Meglehet, hogy ez csak kórházi koszt volt.
[1] Старик (sztarik) – öreg idős ember
[1] Singer Zsuzsanna: Nyomok a lelkekben.