Beszédes múlt

Fájó szívvel tudatjuk, hogy vitéz Völgyi (Viczina) József, Gulág-túlélő 2016. december 18-án elhunyt. Emlékére álljon itt a temetési szertartáson elhangzott nekrológ. Nyugodjék békében!

Tisztelt Gyászoló Család! Gyászoló Közösség!
Völgyi Józsi bácsit sok oldaláról lehetne méltatni. Hátrahagyott írásai megkérdőjelezhetetlen bizonyítékai haza- és családszeretetének, tudatosan vállalt magyarságának. Utóbbiról elég annyi, hogy családnevét magyarosította, fiainak pedig ősmagyar neveket adott: Árpád és Attila. Költeményei is értékes kordokumentumok. Én most ezekre mégsem szeretnék kitérni, csak arról fogok beszélni, hogy Józsi bácsi példakép. Drámai életútja, amit megalkuvás nélkül, teljes tudatossággal járt végig, megérdemli, hogy Völgyi Józsefet példaképpé emeljük a közösség számára.
Józsi bácsi hosszú életet élt a maga 96 évével. Ismerve kalandos életét, lehetett volna ez másképpen is. Közel volt a vég 1945-ben, amikor mint a Bakonyi Brigád tagját ítélték halálra a szovjet csapatok elleni fegyveres ellenállás miatt. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy az ítéletet végül 20 év GULAG-kényszermunkára enyhítették, ami persze egyenlő volt a lassú halállal. „Aki időt nyer, életet nyer” – tartja a mondás. Ez az ő esetében is igaz volt. Túlélte Sztálint, így végül majdnem 9 évnyi kín után, 1953 novemberében hazatérhetett szeretett szülőfalujába, Inotára.
A javító-átnevelő lágernek becézett GULAG-haláltábort nagyon sokan nem élték túl, Józsi bácsinak rengeteg szenvedés árán ugyan, de sikerült. Sokat nélkülözött és éhezett, végül már a halálát várta, de Isten nem ezt a sorsot szánta neki.
Ő lett a kevés túlélő szemtanú, hírmondó egyike, aki haláláig betöltötte a rábízott szerepet, és sosem hagyta magát elnémítani. Talán ez volt az ok, amiért a Jóisten ilyen hosszú élettel ajándékozta meg.
A GULAG élménye életre szóló volt számára, sohasem tudta elfelejteni az ottani leírhatatlan borzalmakat, a nélkülözést, az őrök és a körülmények embertelenségét, a meghalt társait, a halál bűzét. Hazajövetele után hiába próbálták hallgatásra kényszeríteni az „elvtársak”, minden alkalmat megragadott, hogy környezetét szembesítse a rendszer valódi arcával.
Józsi bácsi esetében a szovjet „átnevelés” oly annyira nem járt sikerrel, hogy három év múlva, 1956-ban részt vett abban a várpalotai csatában, melynek során a szovjetek – Budapestet nem számítva – elszenvedték legnagyobb veszteségüket. Munkahelyén szintén forradalmi szerepet vállalt, a Vegyesüzem munkástanácsának lett az elnöke. Ez utóbbi tevékenységéért aztán a hazaáruló magyar kommunisták elhurcolták, ugyan másodszor már nem vitték a messzi Mordvinföldre, "csak" Kistarcsára és Tökölre, és nem 9, csak fél évre. Ahogyan 2009-es visszaemlékezéséből kiderül, neki a GULAG után nem volt szokatlan a magyar táborokban tapasztalt állatiasság, bár még egy ilyen született túlélő is, mint amilyen Józsi bácsi volt, csak nagy önfegyelemmel tudott együtt élni az embertelenséggel.
1956 után a ráállított ügynökök folyamatosan jelentettek szovjetellenes kijelentéseiről, amint arról is, hogy évekkel a forradalom után még mindig a közeli rendszerváltás reményével agitálta, sarkallta kitartásra társait. 1964-ben például azt jelentették róla, hogy továbbra is fanatikusan hisz a közeli rendszerváltásban! 1968-ban a csehszlovákiai események kapcsán is többször ellenségesen nyilatkozott a Kádár-rendszerről, 1970-ben pedig a tipikus, „völgyijózsibácsis” iróniájával többször hangoztatta, hogy betegségét a "drága szovjet paradicsomban" szerezte.
A legszomorúbb, hogy a róla jelentő ügynökök között volt egy 56-os munkástanácselnök is, akiben Józsi bácsi feltétlenül megbízott. Éppen az ilyen megalkuvó, társait eláruló emberek mutatják meg számunkra, hogy micsoda lelki erő kellett abban a teljesen kifordított világban, a Kádár-rendszerben méltóságunk megőrzéséhez, egyenes gerincünk megtartásához.
Józsi bácsi rendíthetetlenül hitte, hogy a kommunizmus megbukik, és végül igaza lett: az ő idealizmusa győzött a felforgatott erkölcsű világ felett. Józsi bácsi életével, megingathatatlan hitével, kitartásával, tettrekészségével örök példát mutatott számunkra.
Elképzelem, milyen felemelő érzés tölthette el a rendszerváltás idején, amikor 1956 után egy emberöltővel megélhette, ahogyan a kádárista rezsim összeomlott, és a forradalom követelései valósággá váltak. Majd 1991-ben megélhette, ahogyan az őt elpusztítani akaró, agyaglábakon álló vörös gólem, a Szovjetunió megszűnt létezni. Ő győzött. Éppen úgy, ahogyan Konstantinápoly falainál az apró termetű Botond legyőzte az öntelt görög óriást.
A rendszerváltás után Völgyi József az 56-os Szövetség várpalotai szervezetének fontos tagja lett, aki kínokkal teli élettörténetét megverselve, azokat hatásosan előadva járult hozzá, hogy a józanésszel megérthetetlen embertelenséget bemutassa nekünk. Azért, hogy mi mindig emlékezzünk a legyőzött ördögi rendszer valódi arcára; azért, hogy azt nekünk soha többé ne kelljen átélnünk.
Élete alkonyán, 2009-ben A magyar holokauszt címmel adta közre visszaemlékezéseit és verseit. Ma már csak ez a kötet őrzi Völgyi Józsi bácsi emlékeit, életének pillanatait, amelyeket tovább akart adni a későbbi nemzedékeknek okulásul. Ahogyan ő fogalmazott: "Feljegyzéseinek, naplójának oldalairól árad a felfűtött érzelem, a lobogó láng, amely nem hamvad ki soha, és másoknak is vigaszul, a reménység továbbéltetésére szolgál."
Józsi bácsi itt hagyott minket, de a neki kirótt feladatot, az istenadta küldetését elvégezte. Biztos vagyok benne, hogy energiával teli teste azzal a tudattal sóhajtotta az utolsót, hogy lesznek, akik folytatják küzdelmét, az ezer alakban megjelenő embertelenség elleni örök harcot. Búcsúzásomat egy 1948-ban írt versének utolsó versszakával fejezem be, melyet Józsi bácsi egy bajtársának halálára írt:
"Önzetlen, jó bajtárs voltál, te szegény földi vándor,
de sokat beszélgettünk szegény népünk igazáról.
Nyugodj békén, nem takar a közöny szemfedője,
csak kevesebb, mind kevesebb már
mártírjaink-sorstársaid népes élő regimentje!
Mi, Bajtársaid, fájó szívvel búcsút veszünk tőled,
odaát a túlvilágban találkozunk veled.
Kedves Józsi bácsi! Ezzel a reménnyel búcsúzunk most mi is tőled! Isten veled!

Budai László

(A fotó 2010. február 25-én készült.)