93 évesen a jelen dolgaival kapcsolatban gyakran cserbenhagy az emlékezetem, viszont az orosz hadifogságban töltött két év, három hónap, mély nyomot hagyott bennem.
De már nem dühöngök rajta.
Inkább annak örülök, hogy ép bőrrel megúsztam.
És ennyi év után, valahogy megkönnyebbül az ember, ha elmondja, ami vele történt, még ha rossz is rá emlékeznie.
1920. március 17-én születtem Jászapátiban. Édesapám borbély volt, a műhelye Jászapáti központjában állt. Épp abban az esztendőben nyitotta meg az üzletét, amikor a gimnáziumot átadták, vagyis 1912. szeptember 1-jén.
Én is ott kezdtem meg a gimnáziumi tanulmányaimat. 1930-31-32-es években jártam oda. A testvéreim közül én voltam egyedül gimnazista. A gimnáziumban mi fiúosztály voltunk; oda magántanulóként járhattak a lányok, akik csak vizsgázni jöttek be.
Nagy bánatomra három év után meg kellett szakítanom a tanulást, pedig már csak egy évem lett volna hátra. Szerettem volna tanulni, ám akkoriban az iparos családban valakinek folytatnia kellett a szakmát, és mivel én voltam a legidősebb, így kivettek a gimnáziumból. Fodrászinas lettem.
Az öcsém, a húgom még kicsik voltak. Az öcsém, Béla 1921-es születésű, a húgom Marica pedig 1932-es. Az édesanyámnak hat elemije volt, ő a háztartást vezette.
1938-ban vizsgáztam férfifodrászatból. Ahogy felszabadultam, mindjárt Pestre mentem és ott kaptam is munkát a segédlevelem alapján.
Katonaság
A katonai behívómat 1941. október 6-ára kaptam meg. De mivel akkoriban sok volt a katona, mert az ország készült a háborúra, így kedvezményt adtak. Csak 3 hónappal később kellett bevonulnom, vagyis 1942. január 6-án.
Budapesten, a mátyásföldi reptéren voltam sorozáson. Ott feltették a kérdést, hogy ki tud közülünk morzézni. Én jelentkeztem, hogy tudok, ugyanis Jászapátiban a gimnázium tornatanára megtanított erre bennünket. Vitéz Várkonyi volt a tanár neve. Ez a tárgy a tornaóra keretében volt, valahogy ahhoz tartozott.
A morzézás nemcsak hogy jól ment, de meg is szerettem nagyon.
A Mátyásföldi reptéren szortíroztak bennünket, kit erre, kit arra. Mivel tudtam morzézni engem külön szakaszba tettek. Ott kiképzést kaptunk. Gyalogsági kiképzés is volt, meg a morzézást is tanultuk még naponta egy-egy órahosszat. Mire a kiképzésnek vége lett – március közepére –, akkorra elbírálták, hogy kik mennek tovább a nyíregyházi Repülőiskolára.
Engem odaküldtek.
Nyolc hónapot töltöttem Nyíregyházán. Az egy bentlakásos iskola volt. A képzés december 20-ig tartott. Itt már bővebben tanultuk a morzézást, a Q kódexet, és rejtjelezést.
Amikor vége lett az iskolának, áthelyeztek a Szolnoki reptérre, ahol még tovább folytattuk a kiképzést morzézásból. Beosztottak bennünket gyakorlott pilóták, gyakorlott oktatók mellé, akik továbbszolgáló katonák voltak. Már Nyíregyházán az alkalmassági vizsgám után repülőgépre kerültem navigátorként. Letettem a navigátori vizsgát, gyakoroltam utána is, de repülőt nem vezettem.
Amikor Nyíregyházán voltam, akkor kaptuk a hírt, hogy lelőtték Horthy Miklós fiát, Horthy Istvánt.
A nővérem, Manci is akkor halt meg csontszúban. Kértem eltávozást Hatvanba a temetésre, de nem engedélyezték a Horthy miatt. Később tudtam csak elindulni a vonattal, és így lekéstem a temetését. Hatvanba feküdt ugyanis a nővérem kórházban, ezért lett eltemetve a hatvani temetőbe.
Ekkortájt már Szolnokra mind több és több német jött, túl sok lett a katona, így elküldtek bennünket más repülőterekre gyakorolni. Mentünk Székesfehérvárra, Kaposvárra, Kenyeribe a hadireptérre Szombathely mellé. Ezeken a helyeken a leszállást és a felszállást gyakoroltuk. Ez a gyakorlat eltartott egészen 1943-ig. De mindezidáig én hivatalosan továbbra is a szolnoki repülőezredhez tartoztam.
1943 novemberében a Kijev keleti reptérre mentünk repülővel. Két hetet töltöttem ott. (Sosem gondoltam volna, hogy később fogoly leszek Kijevben…)
Azután jött a parancs 1944-ben, hogy a lengyelországi Lembergbe kell menni, majd innen újabb helyszínre, Debrecenbe a reptérre, felderítésre. Egy laktanyába lettünk elszállásolva.
Akkor már harcok voltak Kijevben, a németeket nyomták lefelé a csapatokat. Mikor egy apáti katonatisztet lelőttek, odahozták Lembergbe. A repülőtér közel volt a temetőhöz, ahol mi voltunk. Minket, akik pihenőben voltunk ott, kiküldtek, hogy vegyünk részt ennek a katonatisztnek a temetésén. Egy szakaszt küldtek oda. Hát látom, hogy dr Berente Kálmán a halott neve. Megkérdezem, a szolgálatvezetőt, hogy hova valósi ez a Berente Kálmán? Erre azt mondja, hogy hadbíró százados, és hogy Jászapáti születésű.
Nagyon megdöbbentem. Később, amikor hazatértem a fogságból 1947-ben, felkerestem dr Berente Kálmán szüleit, és beszámoltam nekik arról, hogy a fiúk temetésén ott voltam. Jólesett nekik.
A debreceni laktanyában emeletes priccseken aludtunk. Nyáron reggel 5-kor, télen meg 6-kor kilökték az ajtót. Riadó! – kiáltották, mire nekünk azonnal ki kellett ugranunk az ágyból. Nem lehetett nyújtózkodni, menni kellett az udvarra tornázni, akármilyen idő volt. A reggeli torna után mosakodás, és irány a konyha, reggelizni.
Ezt követte a foglalkozás. Rajba, szakaszba, kinek, hogy volt a beosztása, jelentkezni kellett a parancsnoknál. A rendfokozatom: őrvezető, majd tizedes volt.
Szerencsére könnyen ment továbbra is a morzézás és a Q kódex. A Q kódexszel állítottunk össze jelentéseket. Mi nem szóval mondtuk, el, amit kellett, hanem rejtjellel. A morzézás arra volt jó, hogy hírt tudjunk adni bárhová, akár Japánba is az adóvevővel. Az adóvevő akár egy élesztősláda, alakra kicsi, rövidhullámú készülék volt.
A katonaságnál a tisztek azokat a katonákat szerették, akik fejben meg tudták tartani a dolgokat, hisz ott a repülőn írni bajos volt, meg csak módjával lehetett. A gépen nagy volt a zúgás, nem valami kényelmesen lehetett lenni, írni meg nem is igazán. Szóval fejben kellett megtartani a szöveget. Nekem sikerült, így aztán, meg voltam elégedve a sorsommal.
Az egyik pilótatársam noszogatott is, hogy írjak alá, és maradjak a honvédség kötelékében. Gondolkoztam rajta, aztán eldöntöttem, hogy hivatásos katona leszek. Így lettem továbbszolgáló szakaszvezető.
Az apámnak megírtam, hogy maradok a repülősöknél, és hogy nem folytatom a fodrászatot Jászapátiban. De haza is mentem, hogy ezt szóban elmondjam nekik. A szüleim meglepődtek, de nem haragudtak nagyon.
1945. márciusában a dunántúli kenyeri hadireptéren voltunk Celldömölktől nem messze. A reptér a falu határában volt.
Reggel 7-kor volt mindig a parancshirdetés. Március 19-én Kenyeriben megtudtuk parancshirdetéskor, hogy Horthy Miklóst elzavarták, és ezután a köszönés Éljen Szálasi! lett!
Csak lestünk. A németek átvették a parancsnokságot, bár addig is ők voltak a fejesek, de akkortól valahogy hivatalosan. A reptéren onnantól mi már nem kellettünk. Elvették tőlünk a repülőgépet, adtak hatunknak egy buszt, és elküldtek minket. Voltunk ott többen, gyalogosok, utászok, viszont mi a légierőhöz tartoztunk.
Miután tőlünk elvették a repülőgépet, így hatan, azzal a busszal, amit a rendelkezésünkre bocsátottak, elhagytuk a repteret.
Én voltam benne a parancsnok, mert nekem volt közülünk a legmagasabb beosztásom továbbszolgáló szakaszvezetőként.
A buszban lévő készüléken keresztül adták ki, hogy menjünk nyugatnak, mert jönnek az oroszok. Harcok voltak Pesten is már. Kaposvár, Vác felől is jöttek. Mondták, hogy a németek az osztrák határnál nyitnak frontot, hogy ellenálljanak az orosz csapatoknak. Tanakodtunk, hogy mit csináljunk?!
Három cimboránk otthagyott minket, elment nyugatra, de mi hárman azt mondtuk, hogy magyarok vagyunk, nem lépjük át a magyar határt, nem tartunk velük. Mentünk tovább a buszunkkal faluról, falura. Benzint itt-ott kunyerálnunk kellett, mert az mindig elfogyott.
Hamarosan megérkeztünk Ják községbe, a jáki kéttornyú templomhoz. (Ják az ország nyugati határszélén, Szombathelytől mintegy 14 km-re D-DNY irányban, a Sorok-patak kiszélesedett völgyében fekszik.) Pár napot töltöttünk ott. Este a buszban aludtunk, mert volt benne fekhely.
Fogságba kerülés
Sütött a nap, mi meg ott ültünk katonaruhában a jáki templom tövében. Egyszer csak jönnek a falubeliek. Jöttek a tanyákról meg az erdőből is sokan. Összegyűltek a templom körül, és hangosan kiabáltak. Rémhíreket terjesztettek az oroszokról, a pusztításaikról. Beszélték, hogy mi mindent zsákmányoltak, hogy hogyan fogdossák össze a lakosságot, meg hogy mit műveltek Sárváron és Celldömölkön és környékén. Féltek tőlük nagyon. Ész nélkül menekültek az emberek.
A sortüzek az oroszokat is elérték. A tankok mindent letarolva haladtak földön, vízen át. Lovak közül sokat lelőttek. A tankok lökdöstek mindent és mindenkit az árkokba.
Szóval, ahogy hárman ott ültünk a templom lépcsőjén, mellettünk a buszunk, látjuk, hogy jönnek az oroszok. De sokan ám! Akik elől jöttek, azok nem törődtek velünk, de akik mögöttük, azok egy csoportba hajtottak mindenkit a templom terén. Az oroszok, minket hármunkat is beparancsoltak a sorba, a buszunk az meg ott maradt a templomnál. Nem értettük, mit mondanak, csak terelgettek kiabálva. Nagyon megrémültünk.
Akik ott tartózkodtak, mindegy hogy milyen korúak voltak, összefogták. Nem számított nekik, hogy nő, férfi, idős vagy fiatal.
Hát így estem Jákon, két katonatársammal, 1945. március 28-án, nagycsütörtökön, orosz fogságba.
Hadifogságban töltött évek
Mikor Jáknál összeszedtek bennünket, először attól féltünk, hogy lelőnek. Mindenkinek a nyakában ott volt a dögcédula. Ez alumíniumból volt, és bele volt nyomva a katonáknak az adata. Mi hárman ezt gyorsan eldobtuk, mert azt mondták, ha megtudják, hogy a repülősöknél szolgáltunk, menten agyonlőnek.
Nekem persze ennek a dögcédulának a hiányából később problémám lett, hiszen nem tudtam igazolni magam az oroszok előtt, hogy magyar vagyok. Később Oroszországban pótolták az okmányaimat.
Az oroszok egészen Székesfehérvárig hajtottak bennünket gyalogosan. Ha menetközben el-elszökdöstek közülünk, azt pótolták. Utóbb tudtuk meg, hogy nekik tervszámuk volt arra, hogy mennyi hadifoglyot kell összeszedniük. Ezért a hiányzók helyét, akikkel tudták feltöltötték. A foglyok fegyver nélküli katonákból és polgári lakosságból álltak. Nők is voltak köztünk.
Estefelé éjszakai szállásra tömörítettek össze bennünket. Menetközben itt-ott adtak csak enni. Az emberek kétségbeestek, mert nem tudták, hová viszik őket. Találgattak, találgattunk.
Én már sejtettem, hogy fogságba visznek. Egyik-másik társam még remélte, hogy húsvétra hazaérünk, de hát csak remélték. Akik az úton lovas kocsival arrafelé jöttek, azokat is leszedték és beterelték a csoportba. A gyerekeket viszont nem vitték el. Gondolom, nem akartak bajlódni velük.
Megérkeztünk Székesfehérvárra. Ott egy táborba szortírozni kezdték a férfiakat és a nőket. A katonaviselteket korosztály szerint, és külön azokat, akik civilben voltak.
Ez itt már fogolytábor volt. Később az idősebbeket elengedték. Legalábbis velünk tovább már nem jöttek.
Székesfehérváron vonatra tettek minket. A következő állomás Szekszárd volt. Ott átmentünk a dunaföldvári hídon vonattal. Azt mondták, Pestre visznek bennünket, Igen ám, de ahogy a vagon ablakából a naplementét láttuk és azt, hogy a vonat átmegy a Dunán, rájöttünk, hogy ez hazugság! Mondtuk is az ott lévő illetőnek. Erre az azt mondja: Először Szegedre megyünk, mert ott új kormány alakult. És Debrecenben van a kormányfő.
Mikor megérkeztünk Szegedre, azt mondták, hogy tovább megyünk Debrecenbe. De amikor elindult a vonat, láttuk, hogy nem északnak megyünk, hanem délnek.
Így értünk Temesvárra. Itt táborba tettek minket, és különválasztották tőlünk a velünk utazó nőket, akik többnyire sváb lányok voltak – a beszédjükből így éreztük. Továbbá kérdezgettek, ki hol szolgált, merre, hol. Voltak, akiket kivettek közülünk és elvittek.
Mi maradtunk tovább.
Temesvárról aztán Romániába, a tengeri kikötőbe Foksániba mentünk. Itt is gyűjtőtáborba kerültünk. Itt más nemzetiségű foglyok is voltak. Németek, franciák, lengyelek, olaszok. Sokan betegek. Akik jól voltak, azokat mindjárt vitték is a válogatás után. De a betegektől féltek, hogy azok a fertőzést tovább viszik.
A táborban embertelen körülmények voltak. Félig leégett, félig lebombázott, romos épületek voltak. Soknak teteje sem volt.
Egyszer kaptunk enni, máskor nem. Főtt ételt egy nap egyszer adtak, főként leveseket, amikbe állítólag vitaminok vannak, de volt, hogy csak kenyeret kaptunk. A földön aludtunk, vagy csak egyszerűen guggoltunk. Az ebben a táborban lévő, régebbről itt maradt betegektől tudtuk, hogy ki fognak vinni minket majd Oroszországba.
Utána a Fekete tengeren hajóra tereltek minket. Ötezren utaztunk. Foglyok, személyzet, katonák. 18 órán át tartott az út. Persze más hajók is mentek rajtunk kívül.
Egyfolytában mentünk, élelem nem volt, nem törődött azzal senki sem. Akinél volt valami maradék élelem még Foksániból, az azt ette. Sokan a foglyok közül nem bírták a hajó himbálását, rosszul lettek.
Odessza
Foksániból 1945. május 9-én értünk Odesszába. Ott már kiabálták, hogy vége a háborúnak. De mi továbbra is foglyok maradtunk…
A Fekete-tenger, a tengerpart különösen szép volt. Odessza, ahogy végignéztünk, szép, mutatós városnak tűnt. Mindannyian abba ruhába voltunk, amibe elindultunk. Sokan egészen lerongyolódtak.
Odesszában a lágerekbe osztottak bennünket. Sok láger volt. Én emlékszem, a 10-es lágerbe kerültem. A lágerből reggelente a kikötőbe teherautóval vittek bennünket dolgozni. De csak a fiatal, erős férfiakat válogatták össze munkára. Az Amerikából érkező hajók rakományát kellett kipakolnunk.
Ezek nagy, hosszú hajók voltak, olyanok akár a jászapáti gimnázium. A hajónak csak egy sor ablaka látszódott ki a vízből. Annyi rakomány volt rajta, hogy három hónapig is eltartott a kipakolása.
Mindig csak világos nappal dolgoztunk. A hajók általában élelmiszerrel voltak megpakolva, de ruhaneműt is szállítottak, csakhogy az, minket nem érdekelt. Minket csak az, amit meg lehetett enni.
Ezeket a rakományokat az oroszoknak hozták, mert akkor jóban voltak velük, hisz még szerződésben voltak.
Bent állt a hajó a kikötőben. A hajón emelődaruk segítségével rakták le a partra a rakományt. A partról vezetett egy keskeny lépcső fel a vagonig. A hajópadlón át a hátunkon hordtuk a ládákat. A parton egy másik csoport meg rakta be a vagonba.
A hajópallók azért voltak, mert valamikor a németek felrobbantották a rakpartot. A rakparton ez a padló vezetett, ami cölöpökre volt lerakva. A ládák nem voltak nehezek, egy ember könnyen elbírta őket. Mi aztán hamar rájöttünk arra, hogy melyik ládában mi van. A szagáról éreztük, és sokszor direkt leejtettük, vagy elestünk vele, hogy szétszóródjon a tartalma.
Az őrök általában szemet hunytak ennek, de mikor a teherautóra felszálltunk, ott már elszedték tőlünk az elcsent élelmet. Figyelték ugyanis a felszálláskor, hogy kinek mivel van a nadrágja szára, vagy a hóna alja kitömve, mert mi odadugtuk el a húskonzerveket, csokoládékat, cigarettákat, italokat. Sajnos keveset tudtunk megmenteni tőlük.
De nemcsak mi loptunk, hanem azok a „patkányos orosz gyerekek” is – mi így neveztük őket –, akik a térdig érő vízben a cölöpök, romok mögött bújtak meg. Nem tudtak az őrök velük mit kezdeni, és mi sem árultuk be őket.
Odesszában a helyi lakosokkal nem igen érintkeztünk. Illetve ősszel, amikor abbamaradt a hajópakolás, és a parafagyárba vittek bennünket dolgozni, az ottani orosz munkásokkal találkoztunk.
Azok a parafából dugókat, sörösüvegekre vagdaltak ki egy gépen. Mi foglyok, vízbe áztattuk és mostunk a parafát. Mikor letisztítottuk, bevittük a gyárba. Meg volt mondva, hányas számú géphez kell vinnünk. Az ott dolgozó nőkkel, lányokkal tudtunk beszélni, illetve csak nevetgéltünk velük, hiszen nem értettük egymást. Ők tudták rólunk, hogy foglyok vagyunk. De volt olyan is, hogy amikor gyalog mentünk dolgozni, nem egyszer az utca emberei köpködtek felénk.
1946-ban Amerika megszüntette az oroszokkal a szállítást, így nem jött többet hajó.
Odesszában, a lágerekben emeletes fapriccseken aludtunk. Az idősebbek lenn, a fiatalabbak fenn. Mi fiatalok örültünk ennek, mert ott világos volt, világítottak, és így legalább a tetvek nem bántottak. A lentieket csipkodták viszont. Mosakodni csak akkor tudtunk, ha az oroszok kivittek a tengerpartra. Voltak ott őrök, meg mások is.
Meg volt határozva a zóna, ameddig bemehettünk, azon túl nem volt szabad mennünk. Mindnyájan eléggé tetvesek voltunk, ezért kinn a parton kaviccsal nyomkodtuk szét a ruhánkon őket. Az egyik orosz, mikor meglátta, mit csinálunk, valami olyasmit mondott, hogy: „Kaparjál földet, ásd el a gatyád, és az inged a homokba, aztán húzd ki egy csücskét. Figyeld meg, hogy a tetvek mind kimennek majd.”
Így is tettünk. Beszórtuk homokkal a ruháinkat, a csücsköt kinn hagytuk, és bementünk fürödni. Mire visszajöttünk, a tetvek valóban kimásztak a ruha csücskére. Mi pedig kaviccsal levertük őket.
A lágerben német foglyok is voltak. Ők hamarabb fogságba estek. Közülük kerültek ki általában a szakácsok, meg a borbélyok. A foglyok haja, szőrzete le volt borotválva.
Később, 1946-ban már fertőtlenítettek is bennünket. Fürdéskor levettük a ruháinkat, bementünk fürdeni, és amikor végeztünk, valamivel bekentek bennünket. Ahogy feltartottunk a kezünket, mindenkinek megnézték a hónalját, mert oda volt besütve az SS tagjainak a jel. Voltak olyanok magyarok között is, akik a németekhez átpártoltak, és nekik is volt ilyen besütésük. Na, ezeket az embereket is kiszedték közülünk. És akinek a hóna alatt sebhelye volt, azt is, mert voltak ugyanis olyanok, akik kivágatták ezt a jelet. Így akarták eltüntetni. Szóval, ha forradást találtak azon a helyen, máris vitték.
Fürdéskor a ruháinkat összekötve egy rúdra akasztottuk, és így kerültek a fertőtlenítőbe. Mikor végeztünk, kinn meztelenül várakoztunk a ruháinkra. Ahogy jöttek a ruhák a másik oldalon, látjuk, hogy sok közülük megégett, összezsugorodott. De szerencsére, ha a pufajkák tönkrementek, általában adtak helyette másikat.
Az idegen foglyok a lágerben így vagy úgy, mutogatva, kevert szavakkal, de megértették egymást. Az oroszok rövid, kemény vezényszavait is hamar megértettük.
A lágerben kaptunk mindennap dohányt, mahorkát, és egy evőkanál cukrot. Én a cukorért mindig odaadtam a dohányomat. A dohányt újságpapírba sodorták, amit a kikötőből hoztunk. Az oroszoknak is adtunk belőle, mert hát meglátták, és elkérték.
Odesszában, ha fáztunk, mivel volt kályha, meg valami kemenceféle, az erdőből összeszedett gallyakból be tudtunk gyújtani.
Engem az oroszok 11 hónapig németnek néztek a szőke hajam miatt. Ugyanis, miután Jáknál azt tanácsolták, hogy dobjuk el a dögcédulánkat, mert ha kiderül, hogy repülősként szolgáltunk egyből agyonlőnek, nem tudtam igazolni magamat.
Az egyik ruszki a szőkeségem miatt az odesszai a lágerben hátrarántott, mikor a magyarok közé mentem, mert azt hitte, német vagyok. Odalökött a németek közé. Próbáltam magyarázni, hogy magyar vagyok, de hiába.
Aztán én magam mondtam be, hogy ki vagyok. Ha rossz adatokat mondtam volna, talán az sem derül ki, de hát az ember ott, nem mert játszani ezzel. Amikor tizenegy hónap múlva megérkezett a hivatalos papírom arról, hogy magyar vagyok, na, akkor kerülhettem a magyar társaim közé.
Kijevbe már magyar hadifogolyként mentem. Tizenegy hónapi odesszai tartózkodás után 1946 áprilisában tovább szállítottak minket Kijevbe. Amikor elindultunk, ismét nem tudtuk, hogy hová visznek, nem mondtak azok semmit, csak azt láttuk, hogy északnak megyünk, felfelé.
Vagonba tettek, száztizenhetünket, és három napon át utaztunk.
Az út kész halálfélelem volt. Alig fértünk. Egymás hegyén-hátán voltunk összezsúfolva. Én az ablak alatt gubbasztottam. Időnkét felálltam, már ha felbírtam állni a többiektől. Borzalmas volt.
Néha a sok zörgetésre, egy kis résre kinyitották a vagonajtót, mire azok, akik közvetlenül az ajtónál voltak, sorra kipotyogtak. Szóval kinyitották az ajtót, hogy vécézni tudjunk, de többnyire a vagonokba végeztük a dolgunkat. El lehet képzelni, mi lehetett ott…
Aztán egy vödörbe adtak be vizet. Aki ahhoz hozzáfért az ivott, aki meg nem, az szomjazott. Én is a lábak között bebújva jutottam egy bögre vízhez. A vagonban a szűk hely miatt csak úgy taposták egymást a foglyok. Ott, aki rosszul lett, vagy beteg lett és eldőlt, azt, nem volt mese, agyontaposták. Rágondolni is szörnyű.
Kijev
Amikor Kijevbe értünk, enyhe volt az idő, akkor kezdődött a nyár. Ahogy megállt a vonat, akik az ajtóban voltak, ugyancsak kiestek. Őket összeszedték, és elvitték a kórházba. A kórházakban azonban se gyógyszer, se felszerelés nem volt, így el lehet képzelni, hogy milyen gyógyítás folyt.
Kijev amúgy fejlett városnak tűnt. Szép temploma volt és szép épületei. Mindezt a teherautóból láttuk, amikor dolgozni vittek. A bombázások persze sok házat tönkretettek, amiket azután a foglyokkal építtettek újjá.
Kijevben földbe vájt bunkerlágerekbe lettünk elszállásolva. A láger szöges dróttal volt körülvéve, a területe akkora volt körülbelül, mint Jászapáti. Őrök járkáltak mindenütt, éjjel-nappal.
Olyan 10.000 fogoly lehetett itt. Ezt a bunkerlágert még az előző világháború foglyai építették. A bunkerek, olyanok voltak, akár egy pince, úgy lehetett lejárni oda. Fenn lyukak voltak bizonyos távolságban. Ezek a bunkerek nagyon jó állapotban voltak. Nem voltak hidegek, nem áztak be, és talajvíz sem volt bennük. Ott télen meleg volt lenn, nyáron meg jó hűvös.
Kijevben a munkánk az erdőirtás volt. Hatalmas erdők voltak arra. A munkába állás előtt még mindannyian átestünk egy orvosi vizsgálaton. A vizsgálat a következőképp zajlott: Az orvosnak a kezében egy kréta volt és nekünk oda kellett állni elé. Azt mondta, hogy forduljunk meg, mire ő belecsípett a fenekünkbe. Az orvos a fenekünk keménysége alapján sorolt munkára minket.
A számokat aztán a mellünkre írták. Az 1-es és a 2-es osztályba kerültek azok, akik nehezebb munkára mehettek, a 3-as osztályba azok, akik könnyebb külső, vagy belső munkára, az OKÁ-sok azok takarították a lágert, konyhában meg mosodában dolgoztak, a disztrófiások pedig az ambulanciára kerültek. Aztán ha feljavultak, visszahozták dolgozni őket, ha nem, akkor vitték kórházba. Nem is tudtunk utána róluk.
Erdőirtásra reggelente teherautóval vittek minket, és arra mindig gondosan ügyeltek az őrök, hogy még sötétedés előtt visszaérjenek velünk. Az erdőben a ruszki krétával kijelölte azokat a fákat, amiket ki kellett vágnunk. Teherautóval hozták utánunk az ebédet és vizet is.
A munkához csoportokba kellett rendeződnünk. Négyen voltunk egy csoportban. Két pilás és két toporos volt. A pilások fűrészeltek, a toporosok baltával vagdalták a gallyakat, és ők vágtak alá a fának. A fűrészelők, a pilások húzták a fűrészt ketten. Hozzáfogtunk a munkához. Nem értettünk hozzá, de belejöttünk. Én fűrészeltem. A brigadéros „davajozott”, mi meg volt, amit értettünk, volt, amit nem.
A zónán átlépni nem lehetett, mert aki azt átlépte, arról azt hitték, szökni akar, és azokat azonnal lelőtték. Ezt hamar megértettük. Ám a hosszú fák néha, átdőltek a zónán.
12 köbméter fát kellett kivágni egy nap, és azt köbméterbe kellett raknunk. Ahogy alá lett vágva a fának kidőlt. A toporos aztán ment, hogy gallyazza.
Egyik alkalommal hallom, hogy lőnek. Odanézek, hát az egyik társunkat, aki gallyazott meglőtte az őr. Szegény feje nem nézte, hogy átlépett a zónán, amikor dőlt a fa. Észre sem vette. Ő csak ment volna, hogy gallyazza. A társa is ment utána, hogy segítsen neki, de mivel átlépte ő is a zónát, az őr rá is leadott egy lövést. Neki a karját érte. Az ő teste visszafelé dőlt, a zónán erre.
Mi ezek után már nem mertünk odamenni segíteni. Az első, akit meglőttek, mivel későn mentek érte, elvérzett. A másik, az magának elkötötte a karját, hogy el ne vérezzen.
Megjegyzem, hiába volt a foglyok kezében balta, az örök mégsem féltek tőlük. Persze volt olyan, aki elszökött, de ez nem volt jellemző. Ugyanis, aki megpróbálta, annak a tetemét hozták már csak vissza a teherautóval. Azt utána letették mintának a tábor bejárathoz, és egy táblára ráírták, hogy „így jár, aki megszökik”. Ott volt a tetem 2-3 napig is, amíg oszlásnak nem indult. Mintának.
Borzalmas látvány volt.
A munkát senki sem merte megtagadni. Viszont azt láttuk, hogy a német foglyok, mikor a síneket kellett kopácsolniuk, hát nem dolgoztak valami ütemesen, hiába hajtották őket.
Beszélni itt a foglyokon kívül csak azokkal tudtunk, akik munkát adtak. A sofőrökkel, meg azokkal, akik átvették a fát.
A napi munka után éjszaka kimerülten aludtunk el. Én mindig igyekeztem itt is az emeletes ágyon felül feküdni, a tetvek miatt.
Felül lámpa volt, takarózni pokróccal, vagy egyszerűen a pufajkánkkal takaróztunk. A bakancsunkat a fejünk alá tettük, mert mindig tartani kellett a lopástól. Gyötrelmében sok mindent megtett ott az ember.
Sokszor abban sem hittem, hogy hazatérünk. Azt sem tudtuk, milyen nap van, a nap ahogy telt, úgy telt. A lágerből lehetett írni tábori lapot haza. Adtak hozzá papírt és ceruzát. Én kettőt írtam a szüleimnek. A leveleket cenzúrázták. Ez a levélen látható volt, hisz aláírták. Azonban mi jóformán semmit sem tudtunk a külvilágról.
Nekem Kijevben jobb dolgom volt, mint Odesszában, mert szerencsémre, ott a parancsnokom egy földim volt. Tajti Gábornak hívták.
Ő korábban került fogságba, még a háború kezdetekor. Mesélte, hogy az ő politikai előadója – ugyanis politikai előadások voltak nekik a fogolytáborban, amelynek a célja a hangulatra való vigyázás volt – neki akkoriban Rákosi Mátyás volt. Nem tudom, hogy Tajti Gábor hol volt annak idején, melyik fogolytáborban, de mivel jól megtanult oroszul, ezért lett a magyarok részéről ő a parancsnok.
Kijevben összesen kilencen voltunk földiek. Jászapátiból, Jászladányból, Jászberényből. Itt az ellátásunk is jobb volt, mint Odesszában. Ha valaki például beteg lett, elvitték a kórházba. Ott nem tartottak beteget. Nézték, hogy ki a munkaképes, és ha annyira legyengült, azt máris elvitték közülünk. Ha épp nem vittek ki erdőirtásra minket, akkor benn, kőművesek mellett dolgoztunk, bár az ritkán fordult elő. Ha esett a hó, nem számított, akkor is mentünk dolgozni.
De Tajti Gábor, a földim, ő figyelt az ellátásunkra. Télen szerzett nekünk cipőt, kesztyűt, sapkát, hogy ne fázzunk. De arra is ügyelt, hogy a segítsége lehetőség szerint ne tűnjön fel senkinek. Télen a bunkerben nem fáztunk, akármilyen hideg is volt. Ott nem kellett tüzelni.
A láger konyháján a foglyok főztek. Reggelire általában zupa volt, vitamin leves, aminek világosszürke színe volt. De tészta, zöldség nem volt benne.
Felsorakoztunk a konyhába, ott egy félliteres kanállal szedték nekünk az ételt. A ruhánkon volt egy zseb, abba volt a kanalunk. Vigyáznunk kellet rá, mert ha túl fényes volt, hamar ellopták. Némelyek fakanállal ettek.
Ebédre leves, savanyú káposzta, paradicsom, meg főzelék volt. Volt, hogy csalánból csináltak levest. De ha megkezdték a babot vagy a krumplit, akkor mindig az volt, akár két hónapig is. Konzerv az ritkán volt, vagy tésztaféle, inkább csak ünnepre. Akinek volt kulacsa, azt is nagyon kellett félteni, mert azt is könnyen ellopták. A konyha előtt kívülről volt egy csap, és onnan lehetett engedni forralt vizet, amit fertőtlenítettek, meg a másik csapról teát. Ha kinn dolgoztunk, utánunk hozták az ebédet.
Este megint leves volt, a kenyér, a napi adag az a reggelivel volt kiadva mindig.
A lágerbe a WC-zés elég bajos volt. Volt az árok partján végighúzva egy gerenda. Arra kellett ráülni, hogy elvégezhessük a dolgunkat. El lehet képzelni, hogy nem kis mutatvány volt!
Az árok olyan másfél méter mély volt. Sokan, akik gyengék, vagy betegek voltak bizony megszédültek és beleestek. Ott lelték halálukat. Voltak, akik éjszaka egyszerűen hanyatt estek. A WC-t csak az esővíz tisztította.
Az oroszok viszont olyan WC-be jártak, amiben két kitaposott lábnyom volt, amibe bele kellet állni, és úgy kellett leülni.
A táborban gyakorta volt a foglyoknak hasmenése. Erre valamilyen teát adtak. Egy ilyen hasmenéses időszakban nagyon sokan legyengültek.
Tulajdonképpen az orosz őrök sem éltek a táborban különbül, mint mi. Az ő étkezésük sem volt különb a foglyok étkezésénél. Annyi volt a különbség, hogy ők nem dolgoztak, csak itták a vodkát, újságpapírból sodorták maguknak cigarettát, és töltötték dohánnyal.
A foglyok között voltak orvosok, mérnökök, tanárok is. Az orvosok a gyengélkedőn dolgoztak, de nemigen tudtunk róluk. Külön szobájuk volt a tiszteknek, de étkezéskor együtt voltunk velük.
Rólam tudták, hogy fodrász vagyok. Fodrászkodtam, borotváltam egy ideig, Vágtam az oroszok haját is, de nem volt érdemes dolgozni a szakmában, mert a végén duplán kellett dolgozni. Mert akkor a napi munka után még este elvittek más munkára, például hétvégén bevásárolni is.
Vasárnap és munkaszüneti napon is dolgoztunk. Mindig igyekeztek a hadifoglyokat lefoglalni.
Az őrök kívül-belül őrizték a teret. Belül az iroda körül is voltak őrök. A táboron belül is voltak műhelyek, szabóműhely, ahol a foglyok ruhát varrtak, de asztalosműhely és autószerelő-műhely is. Minden műhelynek orosz vezetője volt.
Mi foglyok magunk között sokat emlegettük a családot. Mindig reménykedtünk abban, hogy egyszer hazajutunk. Ott messze, sokszor eszembe jutottak a hazaiak. Mikor írtam a tábori lapot, azzal biztattam a szüleimet – habár bizonytalan volt a hazajövetelünk –, hogy ne aggódjanak, egyszer úgyis visszajövök hozzájuk.
Sajnos elég sokára lett…
És nem is mindenki bírta ki ezeket az éveket. Sokan belezavarodtak a sorsukba. Voltak, akik elanyátlanodtak, hamar tönkrementek, legyengültek, bekerültek az ambulanciára, aztán ki tudja, hová lettek. Sokan közülük soha sem kerültek vissza közénk.
Voltak, akik csak szívták a dohányt, voltak, akik vackort, vadalmát, gombát szedtek és abból sütöttek ennivalót, így hamar lebetegedtek. Az oroszok néha ugyanis megengedték, hogy valamit süssenek a foglyok, már amit találtak az erdőn.
Emlékszem, egyik társunkra, aki az erdőben tévedésből valami mérges gombát szedett, megette, utána napokig a falat nézte. Megzavarodott. Nekem ez mindig az eszemben van, és azóta idegenkedek a gombától.
A fogságban húst alig ettünk, csak ha kommunista ünnep volt, akkor kaptunk valami fasírtfélét. Nagy ritkán volt olajos hal, talán egy hónapban egyszer. Ezek olyan kicsike halak voltak. A kenyér az viszont olyan rossz minőségű volt, hogy ha az ember a kezével összeszorította, kifolyt az ujjai között. Kenyeret ahhoz mérten kaptunk, hogy mennyi százalékot teljesített a brigád. Körülbelül 50-55 dkg naponta.
Cukrot naponta kaptunk egy kanállal reggelente, meg hasonló mennyiségben mahorkát. Bizony gyakorta megesett az is, hogy az egyik fogoly ellopta a másiktól a kenyerét. Velem is megtörtént, hogy mikor felvettem a reggeli kenyéradagomat, letettem a kenyeremet magam mögé, aztán mintha egy árnyat láttam volna a hátam mögött, ám mire visszanéztem, a kenyerem már sehol nem volt. Eltűnt.
Amikor a lágerben együtt ültünk és ettünk, folyton ételekről beszéltünk. Hogy ha hazamegyünk, mit eszünk majd. A hús, az nagyon hiányzott mindnyájunknak. Az ételek és az otthon örökös téma volt.
A fiatal orosz őrök kifejezetten durvák voltak velünk. Mi szereztünk papírt, hogy abba sodorjuk a cigarettát, de azt is elszedték tőlünk. Ha kérdeztük tőlük, hogy mikor megyünk haza, mindig az volt a válasz: „ szkora damoj” vagyis: - nemsokára! ”
Havonta egyszer, vasárnaponként egy-két órát a táborban politikai előadást tartottak. Aki tudta, lefordította magyarra. Ott ismertették a magyarországi életet. Ismertették többek között, hogyan kapcsolódnak az oroszok a magyarság történetéhez. Kiemelték, hogy az orosz nemzet mindent megtett a magyarokért, a lengyelekért, németekért. Ecsetelték, hogy milyen áldozatokat hoztak. Persze azt nem magyarázták meg, hogy ha ők a hős felszabadítóink, akkor mi miért vagyunk fogolytáborban, Oroszországban.
Illetve jóvátételről beszéltek, arról, hogy a foglyokat azért tartják vissza, hogy rendbe hozassák velük a bombázás okozta károkat, meg a bevonuló német csapatok által okozott károkat. Azon országokból, akik támogatták a németeket, azokból is ezért vannak itt hadifoglyok. Így mondták.
Meg tudatták velünk azt is, hogy most ők „intézkednek” azokban az államokban, ahonnan a hadifoglyok is vannak. A „felszabadított” országokban, ahogy fogalmaztak.
Hitlerről azt mondták csak, hogy valahol megtalálták, de semmit sem részleteztek. Csak azt hangsúlyozták folyton, hogy ők győztek, ők győztek! Mi foglyok, elzárva a külvilágtól, bizony az idő múlását se nagyon érzékeltük.
Készülődés haza
Kijevben 1947 tavaszán, áprilisban hallottuk először, hogy hamarosan mehetünk haza. A táborban erre a hírre nagy volt az öröm.
Ezt egyébként azoktól a kiválasztott kommunista beállítottságú emberektől tudtuk meg, akik a politika terjesztésével foglalkoztak. Minden helységnek, ahol laktunk, ugyanis megvolt a parancsnoka, felügyelője, akik a kommunistákhoz tartoztak. Hogy ezek hogy lettek kiválasztva, azt nem tudtuk. Nekünk egy Ferdinánd nevű parancsnokunk volt, aki amolyan bennfentes ember volt a kommunisták között. Nekik mondtak el, amit akartak az oroszok, mi pedig tőlük tudtuk meg. Ezeknek az embereknek amolyan felügyelőfélék voltak.
A hazaindulás előtt még megpróbáltak feljavítani is bennünket, hogy ne árulkodjon rólunk a kegyetlen fogolyélet.
Innentől fogva kezdtünk egyre többet hallani a kinti létről. Megtudtuk, hogy megalakult Magyarországon az új kormány Nagy Ferenccel, meg hogy az otthoni üzemek, gyárak beindulnak, és kezd helyrevergődni a világ.
Hallottuk, hogy a „gazdagoktól” elvettek mindent. Arról viszont fogalmunk sem volt, hogy ott szocializmus épül, meg hogy az valójában mit takar. Arról sem sokat tudtunk, hogy a Szovjetunióhoz valójában milyen kapcsolat fűzi hazánkat. Csak annyit tudtunk, hogy fegyverrel elfoglalták az országot, és ők a fejesek, és fegyverrel sakkban tartják a népet. A lengyeleket, cseheket, románokat is, ahová bevonultak.
Az oroszok összeszedtek tehát bennünket, és azt mondták, hogy azért mehetünk haza, mert megvan már a szabadság, és azt a kormányt leváltották, akivel nem egyeztek ( Nagy Ferenc kormányát).
A katonáknak volt dögcédulájuk, így ez alapján adták ki az elbocsátó papírokat. Ezen voltak az adataink, meg hogy hadifoglyok voltunk, és az, hogy hol kerültünk fogságba.
Tajti Gábor a hazavonulásunk előtti napokban összehívta a jászságba valókat, és azt mondta, hogy elintézi nekünk, nyolcunknak, hogy már az első csoporttal hazamehessünk. Ő később jön csak utánunk. Minket valóban előre engedett, és ő csak augusztusban került haza.
Az induláshoz felöltöztettek bennünket orosz katonai ruhába. A bakancs is elég tűrhető volt, így aztán nem rongyosan, nem piszkosan jöttünk. Már, már azt mondhatni, a vonatban kényelmesen ültünk. A pados vagonokban, nem voltunk már összezsúfolva úgy, mint amikor kifelé hurcoltak.
Indulás előtt még 5 pengőt is kaptunk! Az oroszok vigyáztak ránk, ők kísértek minket.
Kijevből 1947 májusának a közepén indultunk el. Útközben ennivalót is kaptunk, mert akkor már adtak a külsőségekre…
Máramarosszigeten viszont azt a hírt adták, hogy várnunk kell arra, hogy új kormány legyen. Meg kellett várni az új kormány eskütételét, aki vállalja majd a sorsunkat. Legalábbis így mondták.
Na, ekkor rendesen megijedtünk, Megijedtünk, hogy visszatoloncolnak bennünket. Pánik alakult ki. Ha vissza kellett volna mennünk, biztos egy csomóan megszökünk.
Máramarosszigeten három hetet várakoztunk, ahol egy lágerben lettünk elszállásolva. De ott legalább nem kellett már dolgoznunk. Az ott töltött idő alatt bőségesen lehetett fantáziálni, hogy lesz kormány, vagy nem lesz kormány… meg ilyenek. Tagadhatatlanul féltünk. Sok minden járt akkor a fejünkben. Rém türelmetlenek voltunk, mert rettenetesen vágyódtunk már haza.
Többen összegyűltünk magyarok. De innen senki sem akart megszökni, mert még élt korábbról bennünk a félelem, hogy a szökötteket nem láttuk viszont soha. Élve legalábbis nem.
Amikor aztán Dinnyés Lajos megbízást kapott a kormányalakításra, tovább indulhattunk.
Újra, magyar földön!
Ahogy a magyar határhoz értünk és a zászlót megláttuk, fellélegeztünk, hogy magyar földön vagyunk! Többen el is sírták magukat.
Debrecenig együtt utaztunk. Reggelre értünk oda. Az állomásnál felé volt egy laktanya, odavittek bennünket, és ott adták át az igazolásainkat. A teremben fiatal magyar asszonyok és férfiak ültek az asztalnál, ők állították ki az okmányainkat.
Katonakönyvemben az állt: 1942. január 7-én vonultam be, 1945. március 28-án estem fogságba Jáknál, és hazatértem az orosz hadifogságból 1947. június 17-én.
Debrecenből éjszaka indultunk tovább személyvonattal, Szolnokon keresztül. Akkor már kevesebben voltunk. Jászapátiba nyolcan jöttünk haza, de Szolnokra, Jászladányba, Újszászra is mentek még.
A velünk egy vagonban utazó utasok furcsán méregettek bennünket. Kérdezgették, hogy honnan jövünk. Természetesen ők is hallottak arról, hogy foglyok vannak a Szovjetunióban. Mindenki tudta ezt.
De mi óvatosak voltunk velük, nemigen kezdeményeztünk beszélgetést, inkább ők próbálkoztak velünk. Röviden elmondtuk persze nekik, hogy mi történt. Mi inkább azokkal a foglyokkal beszélgettünk, akik Oroszország egyéb területén voltak. Megtudtuk tőlük, hogy ők is hasonló körülmények között éltek.
A hazatérő foglyok között nők is voltak velünk egy darabig. Az egyik azt mondta, hogy megerőszakolták, szült is egy gyereket, aztán mikor bekerült a munkahelyre, elvették tőle a gyerekét, akit utána kinn kellett hagynia.
VI.
Otthon, Jászapátiban
1947. június 17-én értem haza Jászapátiba. Reggel olyan fél 8–8 felé érkeztem a házunkhoz. Mikor megláttam a szülői házat, nagyot dobbant a szívem. A szüleim kocsmája nyitva volt, mert ott már ment a reggeli féldecizés.
Bementem. Meglepődtek az ott levők mindannyian. Legelőször az édesapámmal találkoztam, mert az édesanyám vásárban volt. A szüleim akkortájt hallottak már a hazatérő foglyokról. A kocsmában is sokat beszéltek erről. Mondták, hogy az édesanyám minden érkező vonathoz kiment, annyira várt engem.
Sok család viszont hiába várta haza a hozzátartozóját.
Minket, volt foglyokat sokat faggattak a reménykedő szülők, hisz általában még értesítés sem jött arról, aki nem tért haza. Sok család sohasem hallott a fiáról. De volt olyan, mint a Borbás vasutas fia is, hogy 1957-ben tért csak haza, mert messze, Kamcsatkán volt fogoly. És nem is sokáig élt utána. Az én unokaöcsém pedig a Cola félszigeten volt.
De olyanról is tudunk, aki nem tudott hazatérni valami oknál fogva, vagy nem volt itthon senkije és azért maradt kinn. Aztán ott, Oroszországban alapított családot.
A szüleim itthon sokat tanakodtak azon, hogy vajon mi lehet velem. Azt ugyan a tábori lapról tudták, hogy orosz fogságban vagyok, de semmi jóra nem számítottak, hiszen még azt sem tudták, hogy hogyan, miképp kerültem fogságba. Ezt utóbb, tőlem tudták meg. A tábori lapokon ugyanis bővebb tájékoztatást nem lehetett adnunk, csak röviden írhattunk, meg hát az oroszok ellenőrizték is a kimenő lapjainkat.
Itthon Magyarországon a kommunisták intettek minket, hogy a „valóságnak megfelelően” beszéljünk a kinti dolgokról. De hogy szerintük mi volt a valóság, az kérdés maradt!
Mi, az elhurcoltak, félve a megtorlástól, nem is nagyon mertünk beszélni a kinti körülményekről, hisz azzal lettünk elbocsátva, hogy: ”Aki otthon beszélni mer, azt visszahozzuk!”
Mikor hazajöttünk, mindannyian örültünk, hogy itthon vagyunk, dehogyis mertünk volna beszélni. Tisztában voltunk azzal, hogy itthon sok a besúgó, a beszervezett ember. Én sem politizáltam, próbáltam csendesen, meghúzódva élni. Nemigen beszéltünk később sem a fogságról. Féltünk.
Sok itthoni ember viszont olyanokat mondott nekünk, volt foglyoknak, hogy „minek mentünk el?”, meg efféle hülyeségeket. Fel sem fogták, hogy oda senki sem ment önként. Amikor fogságba estünk, menni kellett, más választásunk nem volt.
A hivatalnokok közül azok, akik elkötelezték magukat itthon a kommunista rendszernek, azt mondogatták nekünk, hogy a kommunizmus a jövő célja! Ők elég távolságtartók voltak velünk, volt foglyokkal szemben. Szinte gonoszkodtak velünk. De érdekes, hogy közülünk is akadt olyan, aki fogoly létére beépült, besimult a kommunista rendszerbe. Ha kellett még beszédet is tartott. Na persze azt, amit leírtak neki… Jobb érzésű ember viszont szóba sem állt az ilyenekkel.
A háborút követően a szüleimet tönkretették. Öt hold földjük volt, és azt mind elvették tőlük. Apám az ezüst vitézségi érem tulajdonosa volt az l. Világháborús szolgálatáért. Ezért kapott 48 pengőt, de azt is megvonták tőle.
Mielőtt a hadifogságba kerültem, szakaszvezető voltam a honvédségnél. Ha nincs az orosz hadifogság, a honvédség kötelékében maradtam volna. Akkoriban még szolgálati lakás is járt vele.
Én még Kenyeriben eldöntöttem, hogy hivatásos katona leszek, és ezt a döntésemet tudattam a szüleimmel, meg hogy ezért nem folytatom a fodrász szakmát. Erre ők előbb bérbe adták, majd eladták az otthoni fodrászatot, ezután a kocsmájukból éltek, meg abból, hogy anyám járt vásárokra, piacokra, és ott adta-vette a ruhákat.
Amikor hazatértem a fogságból, jelentkeztem ismét hivatásos katonának, de akkor nem kellettem, elutasítottak. A hazatért foglyokat – később a saját bőrömön tapasztaltam én is – megbélyegezték. Ezért aztán felmentem Budára. Három hetet dolgoztam a fővárosban. A nagybátyáméknál laktam.
Apámék Jászapátiban lévő műhelyét eleinte a Zagyi Gábor nevű fodrász bérelte, majd ő vette meg. Aztán mikor elment tőle a segédje a Kostök Jóska, és ő maga is lebetegedett, akkor én visszatértem Budapestről Jászapátiba.
1948 decemberében Zagyi Gáborék beléptek a szövetkezetbe. A leendő feleségem, Demény Terézia, náluk dolgozott segédként. Mi ott ismerkedtünk meg. Én nem léptem be a szövetkezetbe, nem is kértem a felvételemet, inkább megkértem az ipart, amit 1949. február 5-én meg is kaptam Tarnazsadányban. Kisiparos lettem.
A leendő feleségem ekkor a Gulyás fodrászéknál dolgozott. Majd amikor 1950. július 31-én összeházasodtunk, elköltöztünk Tarnazsadányba, és ott fodrászkodtunk tovább együtt.
Közben érdekes fordulat történt.
A honvédség hogy, hogy nem, visszahívott hivatásos katonának. A rangomat is visszakaptam volna és szolgálati lakást is beígértek, meg hogy a pénzemet is felemelik. Igen ám, csakhogy mindez politikai elkötelezettséggel is járt volna.
Ezt Jászberényben közölték velem a parancsnokságon. Aztán kiküldtek az udvarra, hogy gondolkozzak rajta. Ott sétáltam órákon át. 12 órára kellett visszamennem.
Akkoriban azonban mi már a feleségemmel nagyon kiköltekeztünk Tarnazsadányban, az új életünkkel kapcsolatban, így emiatt sem vállaltam újra a katonaéletet. Folytattam inkább a fodrász szakmát.
Mikor megnősültem, a szüleimnek nem volt már szinte semmijük sem, csak 800 kadrát földjük, meg ahogy ők mondták, egy „gunyhó”.
A fogságban minden más értelmet kap
Tajti Gábor, a földim, még Moszkva alatt esett fogságba, és azért lett kinn kommunista, hogy megmentse magát, és hogy a társain segíthessen. Ő, azt hiszem, 1942-től volt fogságban. Oroszul tökéletesen beszélt.
Ha az ember fogságba kerül, távol a hazájától, reménytelenül – hiszen honnan is tudhatta volna, hogy onnan, olyan körülmények közül élve, valaha is hazakerül –, válaszút elé áll. Kényszerhelyzetbe került ott mindenki, hogy mentse a bőrét. Nem sok választása maradt.
Ott az ember, ha igazodott hozzájuk, ezáltal viszonylag jobb helyzetbe kerülhetett. Csüggedtségében hamar feladta az ember a lázadást. Az életben maradás egyetlen lehetősége az volt, ha besorolt közéjük.
Tajti Gábor is ezt tette és így, nyolc ember, köztük én is, neki köszönhettük az életben maradásunkat. De neki se volt könnyű, hisz feltűnt az oroszoknak is, hogy segít rajtunk. Piszkálták is ezért, de ő nem törődött velük.
Ritka számba menő tulajdonság volt ott az emberség!
Itthon pedig az, hogy hadifoglyok voltunk, bizony kihatott a sorsunk további alakulására. Sokan, egész másként ítélték meg az egészet, meg a segítőnknek, a Tajtinak a szerepét is. Csakhogy akik bíráltak, ahhoz, hogy tisztán lássanak, és ítélkezhessenek, nekik is ott, az oroszországi viszonyok között kellett volna lenniük. De őnekik halvány fogalmuk sem volt arról, hogy mi fogolyként min mentünk keresztül.
Tajtit itthon kereste volna a párt, ő azonban itthon már nem állt szóba velük. Na, el is vették tőle mindenét, amije volt! Azonban az apósom örökösen hálálkodott neki azért, hogy engem kinn Oroszországban etetett, gondoskodott rólam, és hogy épségben hazajuttatott.
Tarnazsadányban a feleségemmel egy albérletben éltünk, és a Tsz-től bérelt helyiségben rendeztük be a fodrászüzletünket. Az ottani emberek nemigen firtatták, hogy az elmúlt években, mi volt velem, hogy fogságban voltam-e vagy sem. Jóformán semmibe se vették azt, hogy fogságba voltam. Nem volt ez beszédtéma.
1951 évelején viszont szinte egyik percről a másikra a Tsz kirakott minket az üzletből, mondván, hogy kell nekik a helyiség. Ezt követően egy ismerősöm volt boltjának a részébe pakoltunk át, és ott folytattuk az ipart.
1954-ben tértünk vissza Jászapátiba, a szüleim házába. Velük éltünk, az ő parasztházukban, ami több helyiségből állt. Ez hosszú parasztház volt, aminek az első részében – a szüleim régi kocsmája helyén – rendeztünk be egy fodrászüzletet a feleségemmel 1954. november 11-én.
Házasságunkból két gyermekünk született. A lányom, Márti 1951-ben, a fiam, István pedig, 1953-ban.
A szüleimtől 1973-ban költöztünk el, amikor sikerült vennünk Jászapáti központjában saját házat, ahol úgyszintén kialakítottuk a fodrászatunkat. A szakmát a családban a lányom folytatta, aki jó ideig velünk dolgozott. A feleségemmel 2007-ig dolgoztunk fodrászként, és elmondhatom, hogy a szakmánkat mindketten nagyon szerettük.
Utógondolatok
Hadifogságom évei ma is gyakran az eszembe jutnak. Álmodni is szoktam róla. De hiába kísértenek a rossz emlékek, ha módomban állna, megnézném a hajdani lágerek helyét Kijevben és Odesszában. Érdekelne, hogy mi van most ott. Mert akárhogy volt, az a két év három hónap, kitörölhetetlenül az életem része marad.
id. Szalkári Istvánnal folytatott beszélgetés alapján írta Gárdon Ágnes